Magyar Egyház, 1950 (29. évfolyam, 3-6. szám)
1950-06-01 / 6. szám
12 MAGYAR EGYHÁZ tulajdonítják azt, hogy Ázsiában a hideg háborút elvesztettük. Mi magunk is rámutattunk a berlini blokád idején, hogy csak azok könyvelik el javunkra az Amerika és a Szovjet között ott lefolyt mérkőzést, akik nem látnak túl az orrukon, s igy nem látják azt sem, hogy mig milliókat sőt billiókat költ Uncle Sam a Marshallplan keresztülvitelére és a berlini blokád megtörésére, addig két balkezes külügyi szakértőink kicsusztatják Ázsiában lába alól a talajt. Itt azonban nem Acheson ázsiai kudarcáról, hanem egy magyar vonatkozású megnyilatkozásáról akarunk szólani. Több magyar lap is örömmel vette tudomásul a Vogeler-üggyel kapcsolatban külügyminiszterünknek azt a kijelentését, melyben felmentette a magyar népet a kommunista kormány tetteiért való felelősség alól. Nos hát erről szeretnénk valamit mondani, de megelégszünk ezzel a klasszikusnak éppen nem mondható idézettel: “Láttunk mi már karón varjut.” Nagyobb emberek is felmentették már a magyar népet a kormányuk viselt dolgaiért való felelősség alól, mégis rádupláztak Párisban Trianonra. Talán éppen azért, mert szivárványkergető magyarok alapos previziós munka helyett megelégedtek azzal, hogy “örömmel vették tudomásul” azt a bizonyos “felmentést” is. A szent korona alku tárgyává tételében is része lehetett Achesonnak, vagy valamelyik kétbalkezes külügyi szakértőjének. Szerencse, hogy az amerikai magyarság ebben az infámis ügyben nem elégedett meg azzal, hogy illetékes kormánykörök majd csak megtalálják a megfelelő megoldást, hanem egy emberként ugrott talpra és a hegyeket is megmozgatta tiltakozó szavával. Ebben a kérdésben aztán csakugyan megvalósult az annyira óhajtott amerikai magyar egység. Mert ennél a pontnál nem lehetett szó sem felekezeti, sem politikai korlátokról. Mert megdöbbentő volt mindnyájunk számára még a gondolata is annak, hogy legféltettebb nemzeti ereklyénket, az ezeréves magyar múlt szimbólumát egy emberért cserébe Rákosi Mátyásék kezeire juttassák. Vájjon nem tudnánk-é mi, amerikai magyarok más, talán kisebb jelentőségű magyar ügyben is igy, egy emberként talpra ugrani? Einsteiniül! együtt az Egyesült Államok több közéleti vezetője — köztük magasrangu protestáns és római katholikus egyházi személyek is — azt javasolták a “Sorozás Elleni Nemzeti Tanács” legutóbbi konferenciáján, hogy Amerika és Szovjetoroszország kössenek kompromisszumot az atóm-ellenőrzés tárgyában általuk eddig tett javaslatok felett s hadseregük feloszlatása után pusztítsanak el minden fegyvert, beleértve az atómbombákat is. -— Hát mindez szépen hangzik s ha nem tudnánk, hogy kik tették ezt a javaslatot és nem látnánk előre, hogy mi lenne a következménye annak, ha fogadott hazánkat sikerült beugratni egy ilyen kompromisszum elfogadásába, mi is örömmel fogadnánk azt. Mivel azonban tudjuk, hogy — bár Einstein és a többi is a maga munkamezején elsőrangú szaktekintély — a javaslattevők a nemzetközi politika terén a Szovjet minden hájjal megkent vezérei mellett jó amerikai szót használva, csak “piker”-ek, nem mondhatunk mást, mint amit már egyik Írásunkban mondottunk. Azt t. i., hogy mivel Stalin eddigi szerződés szegéseinek hosszú sorozata semmi garanciát nem nyújt egy újabb egyezmény betartására, bolondság volna képviselőink utján országunktól a leszerelést követelni és az atómkutatás nyomán szerzett helyzeti előnyt feladatni. A javaslat szerzői pedig véleményünk szerint jobban teszik, ha a maguk területén megmaradnak szaktekintélyeknek ahelyett, hogy más területen — laikusok előtt is átlátszó naivságukkal és tájékozatlanságukkal — kinevettetik magukat. Ordasa Lajos evangéliksu püspököt a kommunisták szabadlábra helyezték, előbb azonban testileg is, erkölcsi reputáció tekintetében is tönkretették. Többek között kierőszakolták az egyházi hatóságoktól, hogy fosszák meg püspöki méltóságától. Hát Mindszentyt és a Szibériában sínylődő magyar százezreket mikor engedik már szabadon? Vagy még nem tették őket eléggé tönkre testileg és lelkileg? KIRCHLICHE JAHRBUCH. 1945-1948. 72—75 Jargang. 1950. C. Bertelsmann Verlag, Gütersloh. 438 pp. Here is the record and the registry of the EKD., (Evangelische Kirche in Deutschland) — the United Protestant Churches in Germany. This story runs from Treysa, with the worldknown confession of guilt (made by self-appointed penitents on behalf of the German Church) to the end of 1948. The book is valuable and indispensable for record and for the list of member-churches and their leaders. The tale of the relationship of the leadership of the German Church with the worldecumenical movement is here told. There are the texts of the confessions. It is an incomplete end, in the confession, an erroneous account. The penitents spoke for themselves, while they presumed to speak for the German Church and German people. Nor did they realize the base of Real-Politik, on the part of the western democratic governments, in the war-history and its crimes; nor is there a thought of the quantitatively greater “crimes against humanity” perpetrated by the victor peoples. But the power of propaganda in conditioning the minds of peoples is here manifest. Theologically such a confession is folly. Politicaly it is for those confessing and their people, in the use made of it as the base of international relationship, the greatest blunder of the Church in Christian history. The book is valuable for a needed record, and for the registry of member churches and their leaders. McKeesport, Penna. May 31, 1950. John F. C. Green.
