Magyar Egyház, 1939 (18. évfolyam, 10. szám)
1939-11-01 / 10. szám
6 MAGYAR EGYHÁZ A sákramentom magas értékelése első sorban annak magától Krisztustól való szereztetéséből és rendeltetéséből ered. A reformáció egyházai éppenséggel a Krisztustól szereztetettség megkülönböztető méltóságot kölcsönző tényénél fogva szűkítik le a “sákramentom”, a “szentség” fogalmát a szent keresztségre és az uriszentvacsorára. A más egyházaktól sákramentomoknak minősített dolgokat nem azért rekesztik ki a sákramentomok közül, mintha azokat nem tekintenék határozottan szent dolgoknak, hanem csupán azért, mert a “szentség”, “sákramentom” fogalmát és kifejezését ők kizárólag a minden kétséget kizáróan Krisztustól rendelt és minden idők minden hívei számára szerzett szent keresztség és uriszentvacsora számára tartják fenn. Ha tehát egyáltalán található magas értékelés a sákramentomok számára bárhol is az emberek fiai között, akkor azt első sorban bizonyára a reformáció egyházai között kellene feltételeznünk és megtalálnunk. A sákramentom magas értékelése viszont nem engedi meg az azzal való könnyelmű gazdálkodást. Hiszen még a közönséges dolgokkal is annál vigyázóbban bánunk, mentül értékesebbnek tartjuk azokat. Gyémántot, aranyat például nem rugdosunk az utcán, mint ahogy a kavicsokkal tesszük, így ha valamire egyáltalán vonatkoztathatjuk, akkor a sákramentomra minden bizonnyal vonatkoztathatjuk Krisztus Urunknak ezt az igéjét: “Ne adjátok azt, ami szent, az ebeknek, se gyöngyeiteket ne hányjátok a disznók elé, hogy meg ne tapossák azokat lábaikkal és néktek fordulván, meg ne szaggassanak titeket.” (Máté ev. 7:6.) Ez a féltőn vigyázás mindig meg is volt az egyházban, még pedig Urához, a Krisztushoz való buzgóságának a mértéke szerint. Másként kívánni annyit jelentene, mint azt kívánni az egyháztól, hogy kevésbbé legyen egyház. Lényegében támadja meg az egyházat az, aki ezen a téren követel lazaságot. A sáfárság fogalma viszont azt jelenti, hogy valami értékes dolog nem az enyém, hanem csak rám van bízva és én felelős vagyok azért, hogy miképen gazdálkodom azzal. Jézus maga mutatott rá a sáfárok, a bizalmi tisztbe helyezett szolgák szigorú felelősség alá helyezettségére a talentumokról szóló példázatban. Az Anyaszentegyház ilyen sáfára a sákramentomoknak. Azok nem az övéi, hanem a Jézus Krisztuséi. Azok ő reá csak rá vannak bizva az igazi tulajdonos által. Azokon az egyház nem változtathat, azokat kamatoztatlanul el nem áshatja, viszont mint állandóan felelősség súlya alá helyezett sáfárnak állandó kötelessége és kétségbevonhatatlan joga megnézni, kiket és milyen feltételek mellett részesít, vagy nem részesit bennük. Ez a jog és kötelesség egyike azoknak a kulcsoknak, amelyekkel az egyház, mint kulcsos sáfár, némelyek előtt megnyitja, némelyek előtt pedig becsukja a mennyek országának kapuját. Nincsen az a sáfár, az a szolga, az a titkár, az az ajtónálló, aki válogatás nélkül bárkit ura belső termeibe, ura színe elé engedne. Sáfársági tudata az egyházat is visszatartja ilyen könnyelmű, felelőtlen és Urával szemben tanúsított ilyen tiszteletlen magatartástól. Ismét csak az Egyház lényegébe ütközik az, aki ezen fennakad. Igaz ember még egy kutyán sem ütközik meg, ha az gazdája tulajdonát és személyét védelmezi. Inkább a könnyen lekenyerezhető ebet veti meg. Senki még csak gondolatban se kívánjon tehát még egy hü ebénél is alábbvaló magatartást az egyházától. Annál jobban becsülje, mentül több sáfársági tudatot és felelősségérzetet lát benne. Az ó-testamentomi egyház is féltve őrizte a maga szentélyét, a maga áldozatait. Az oltár ellen királyok sem nyújthatták ki büntetlenül kezüket. Á templomra pedig ki volt irva a figyelmeztetés, hogy halállal lakói az a körülmetéletlen, aki oda be merészelne lépni. Pál apostol ellen is az volt a halált követelő és őt meglincselésnek kitevő vád — mellékesen hamis vád — hogy körülmetéletlen pogányt vitt be a templomba. Ennek a hiedelemnek a nyomán támadt zűrzavar juttatta római fogságba, tengeri útjára, Róma városába, a császár börtönébe és végül mártírhalálra. A keresztyén egyház is úgy érezte, hogy az ő lelki áldozata, eükharisztiája sem kevésbbé féltve őrzendő szent dolog, mint a zsidók áldozatai, tehát az általa még alkalmatlanoknak, vagy jogosulatlanoknak tartottakat ő is mindig távoltartotta attól. A keresztyénség első századaiban évekig a templom tornácában állatta azokat, akik még nem voltak teljes hitű, kipróbált hűségű, teljes joguaknak elfogadott keresztyének. Világosan bizonyítja ez a több évszázados őskeresztyén gyakorlat, hogy a keresztyén egyház szerint az, aki nem igazi keresztyén, az urvacsorai szertartásnak még a puszta szemlélésére sem méltó. Mennyivel nagyobb kiváltságnak kell tartanunk a vele való szabad élhetést! Dr. Vincze Károly. (Folytatjuk.)
