Magyar Egyház, 1936 (15. évfolyam, 5. szám)

1936-05-01 / 5. szám

AZ “EGYETLEN UT" ÚTJA.

Irta: Dr. Vincze Károly.

Az amerikai magyar reformátusság problémájának az önálló, önkormányzó, önfentartó, hitvallásos Amerikai Magyar Református Egyház együttes megszervezése által való megoldását 1930-ban Borsy- Kerekes György “Az egyetlen ut” cimii könyvében adta elő. Azóta “az egyetlen ut” sokak gondolkozásában egyértelmű lett a független mozgalommal és a Független Egyházzal.

Amig mi egyrészről egy pillanatig sem tagadjuk, hogy mozgalmunk és Egyházunk a fentebb körülirt Amerikai Magyar Református Egyházban látja az amerikai magyar reformátusság minden hitvallási, szervezeti és faji problémájának az igaz magyar református lelkiismeretet és öntudatot teljesen kielégítő egyetlen megoldását, tehát a megoldáshoz vezető “egyetlen ut”-at, addig másrészről tisztán látjuk azokat a nehézségeket is, amelyeket velünk nem egy elvet valló testvéreink az “egyetlen ut” egyetlensége elismerésének az útjába állítottak az által, hogy azt gondolkozásukban teljesen a mi mozgalmunkkal és a Független Egyházzal azonosították.

Mik ezek a nehézségek?

Az első és a legfőbb az, hogy ez által az azonosítás által egy csomó emberi, személyes elem vonult be az “egyetlen ut” elvnek a szemléletébe. Az azonosítás nyomában mindjárt igy alakul a velünk eddig még nem egy eben lévők gondolkozása: Miféle beszéd az, hogy “egyetlen ut”? Hát nincs már a világon még ut sem más, mint amit a függetlenek kigondolnak? Hát mit gondolnak ők, hogy kicsodák ők? Nincs más okos ember a világon? Avagy nekik talán külön szólt az Isten? Ejnye, micsoda arrogáncia? Akárcsak a római egyház egyediilidvezitő voltának az igénye! És én ilyen egyoldalú, önhitt arroganciának hódoljak be? Megadjam magamat kényrekedvre? Megszerezzem ezeknek a nálam mivel különb embereknek az az örömet, hogy végül mégis csak ők győztek? No, azt már bajosan! Azért is megmutatom nekik, hogy csak azért is van “másik ut” és én azt a “másik”-at követem. És keserves kínnal, önhitető buzgósággal, az “egyetlen ut”-on való elinduláshoz annyira szükséges sok szellemi energia tékozlásával lesik a programtalan élet horizontját, hogy másoktól munkált körülmények mikor vetik fel az ö számukra a függetlenek egyetlen utjával szembehelyezhető azt a bizonyos másik utat. És jószándéku, de a “csak azért is” emberi érzéstől motivált keresésben, várakozásban, reménykedésben igy múlnak el, minden produktiv eredmény nélkül, drága napok, hetek, hónapok és esztendők és közben az amerikai magyar reformátusság sorsa mindig kritikusabbra fordul.

Mi megértjük a velünk nem egy elven lévő testvéreknek ezt a lelkiségét. Ők is emberek. Bennük is van önérzet. Őket sem hagyta érintetlenül a magyar kálvinizmus jellemformáló ereje. Ők sem szívesen hajtanak fejet embereknek. Mi ezt a vonást nem kárhoztatjuk. Sőt a legtöbbször erősíteni, növelni akartuk, mert az fájt, ha a nagy lojalitásban sokszor elveszitettnek láttuk.

Ez a vonás azonban erényből abban a pillanatban bűnné válik, amikor akadállyá tesszük magunk és az igazság között. Most ez a veszély fenyegeti testvéreinket. Akadályul, nehézségül helyezték oda maguk és az “egyetlen ut” egyetlensége elismerése közé ezt a maga helyén erényszámba menő emberi vonást.

Hogy háríthatják el ezt az akadályt? Nem emberi önérzetük feladásával. Nem Canossa-járásra való betöréssel. így nem kellenének nekünk, mert igy az “egyetlen ut” használhatná őket a legkevésbbé. Akik hozzánk jöttek, nem igy jöttek hozzánk és nem ilyenekként fogadtuk őket.

Az orvosság más. Ez: Kitörölhetetlenül belevésni egész lényükbe azt, hogy az “egyetlen ut” nem tökéletesen azonos a független mozgalommal és a Független Egyházzal. A független mozgalom csak az egyetlen ut propagálása, a Független Egyház pedig az egyetlen útnak csak töredék megtestesítése. Az “Egyetlen Ut” maga egy ragyogó eszme, a legtisztább amerikai magyar református keresztyén öntudat és életösztön fényességes kisugárzása, amely abszolút személytelen és minden emberi személynek fölötte áll és ami belőle megvalósult, az úgy viszonylik hozzá, mint a szent sátor ahoz az égi mintához, amit a hegyen Isten mutatott Mózesnek. Ennek az eszmének behódolni nem embereknek való behódolást jelent. Nem egyéni veresége az egyik és nem egyéni győzelme a másik oldalnak. Ez az eszme győzelmét jelentené húsból és vérből való gyarló emberi természetünk felett, amelyért egyedül Istent illetné a “dicséret, dicsőség, tisztesség és hálaadás.” S a legalábbvaló bűn az volna, ha valaki az eszme győzelmét a maga személyes győzelmeként akarná elkönyvelni.