Magyar Egyház, 1933 (12. évfolyam, 1-6. szám)

1933-10-01 / 5. szám

MAGYAR EGYHÁZ

29

a dolgát. Azt sem tudja, hogy mije van.

— Szép ajándékkal kedveskedik majd!

— Azt hiszem.

Néhányszor még kezet szorítottunk és a viszontlátás reményében elváltunk egymástól.

Hanem mégsem jutottam el az ünnepségre és az amerikai rokon meglátására, mert közbejött valami akadály és meg kellett elégednem egy tiz-szavas sürgönynyel.

Alig telt el néhány hét, amikor megint betoppant az ezüstlakodalmas ur. De nem mosolyogva, hanem zord-mogorván, komoran.

— Sajnáljuk, hogy nem lehetett szerencsénk — kezdette.

— Oh, kérem, én sajnálom. Képzelem, hogy milyen kedves este volt.

— Dehogy volt.

— Csak nem volt tán valami baj ?

— De igen. Az amerikai rokon elrontotta a hangulatot.

— Hogyan ?

— Úgy, hogy egy vacak fényképet adott ajándékba.

— A saját fényképét?

— Azt ám. Egy dúsgazdag ember! És nem szégyenlette egy fotográfiával kiszúrni a szemünket.

— Hát ez igazán felháboritó.

— Hanem most már csak azért is megüljük az igazi ezüstlakodalmat.

— Mikor?

— December ötödikén. Mert akkor lesz az évforduló.

— Miért ünnepelték akkor május első vasárnapján?

— Az amerikai rokon miatt. Szegény ember vagyok. Gondoltuk, hogy majd csak megemlékezik rólunk. Hát igy jártunk. Na, hanem az igazin mindenki ott lesz, aki huszonöt esztendővel ezelőtt ott volt a lakodalomban, csak egyvalakit nem kivánok látni.

— Az amerikai rokont?

— Igen, azt!

Megköszöntem a 'szives meghívást. És eligérkeztem december ötödikére.

Biztonság okáért mégis megkértem, hogy ha bármi okból elmaradna a kedves alkalom, úgy azt velem tudassa. Megígérte.

Még november közepén jártunk, amikor nagymosolyogva megint ellátogatott hozzám.

— Amint Ígértem, eljöttem — szólt derülten.

— Nagyon örülök — válaszoltam még derültebben.

— Az ezüstlakodalomra hívom meg.

— Köszönöm. Persze, az amerikai rokon nélkül ünnepelünk.

— Sajnos, nem jöhet haza. Annyira fájlaljuk, ő is fájlalja. Micike is, a felesége.

— Hát feleséges ember az amerikai rokon ?

— Persze, hogy az. De hiszen elmeséltem a múltkor a házassága történetét !

— Nem méltóztatott.

— Oh, kérem, az pompás dolog! Az ezüstlakodalmi vacsorán a volt koszorúslánya mellé ültettük, akinek a múlt esztendőben halt meg az ura. Az özvegyasszony, meg az özvegyember egymás mellé kerültek.

— És?

— És vacsora közben megkérte a kezét. Harmadnapra megesküdtek. Egy hét múlva pedig vitte ki Amerikába. Dúsgazdag asszony lett belőle. Nekünk köszönheti. Ezüstlakodalom nélkül kínlódhatnék tovább, a nyomorúságos nyugdijából. Különben gyönyörű levelet küldöttek. Érdekli ?

— Hogyne!

— Tessék. Itt a levél.

Kezembe vettem.

— Kedves Rokonom! December ötödikén lesz huszonöt esztendeje annak, hogy boldog házasságra léptél. Ez a dátum nekem is nagyon emlékezetes. Szegény templom egere voltam, olyan szegény, hogy még a télikabátot is mástól kértem kölcsön, mert az enyém kopott és rongyos volt. Ezt a kabátot a kályha mellé tették, kiégették. Képzeljed el. A más kabátját! Hát ezért nem felejtettem el én a dátumot. Május első vasárnapján nem volt jubileum. Ezért kaptad csak a fényképemet. Most azonban ötszáz dollárt küldök az igazi ezüstlakodalomra. Fogadd kedvesen. Szerető rokonod: a huszonöt esztendővel ezelőtti koszoruslegény.

Az amerikai asszony is irt néhány sort:

— Fájlaljuk, hogy nem lehetünk együtt december ötödikén. Sokszor üdvözli, feleségét csókolja: a huszonöt esztendővel ezelőtti koszorúslány.

Meghatódottan adtam vissza a levelet.

Az ezüstlakodalmat megtartottuk. A- mikor beléptem a szobába, életnagyságu arckép tűnt a szemembe.

— Kicsoda ez? — kérdeztem.

— Az amerikai rokon.

Ott függött a falon az életnagyságu kép. Teljes diszben. A vacsoránál másról