Magyar Egyház, 1933 (12. évfolyam, 1-6. szám)

1933-10-01 / 5. szám

MAGYAR EGYHÁZ

27

SZÉPIRODALOM

A MAGYAR DAL.

A perth amboyi független református énekkar 25 éves jubileumára.

A dal volt mindig a mi lelkünk,

Ez tett minket világ-magyarrá,

Nófázni akkor is szerettünk,

Ha felzugott a harci hajrá.

Ha sirt a megcsalt szív zokogva, Könnyét, fájdalmát dalba szőtte,

Ha örömről zengett a sorsa:

Szivárvány énekelt fölötte.

A Volga mentén dallal vitte Az ellopott lányt vagy menyecskét,

Sátra hüsén bűvölte hitre,

Szive dalolt tündéri leckét.

Hunok földjére dallal szállott,

Lantok mellett temette holtját,

Szerelmében hőssé ha vállott,

A dal mosta el lelke foltját.

Honfoglaló Hadúrt ha nyögte,

Győzelmi torban sírva enyhült, Fel-felpatakzott szive gyöngye:

A dal, mig izzó táncra perdült.

Ha kuruc fent labbancra kardot,

Világra szóló dalba sírta,

Bukásában égig magaslott,

Mint gyászdalát zengő pacsirta.

Legény s leány szive ha gyászolt, Termett a népdal, mint a harmat,

Mert uj dalok kertjébe gázol,

Ki csapodár szivekre hallgat.

Kalász-gyöngyét igy szórja széjjel Ez a nótás vitézi fajta,

Hü társa: csillag, holdas éjjel, Szépasszony s lány mézédes ajka.

Hadd hulljon hát vérednek cseppje,

Sirjon szived galambja, őze,

Könny, bu, panasz nem vesz a csendbe, Édes vigasz: dal lesz belőle.

Árad már, mint világi bőség,

Zeng már művészi csarnokokban, Véderőnk e dalos dicsőség,

Mely egy világ szivére dobban.

így akarta ezt a Teremtő,

Mikor szivünket helyre tette,

Nem volt Szent-Leikén semmi felhő, Dalolt, dalolt nagy égi kedve.

Dalolj magyar, mert dalod Élet,

Messzi tájon vagy honi földön,

Mert mig dalolni tud a lélek:

Nagy lesz, szép lesz és él örökkön!

Szabó László.

AZ AMERIKAI ROKON.

Irta: Böszörményi Jenő.

Annyi lakodalmi vigasságban voltam ifjúságomtól fogva mind e mai napig, amennyi harminc földi halandónak is elég lenne egy egész életre. Volt ebben mindenféle fajta. Békebeli, háborús, háboruutáni, oláh-megszállásos, inflációs, gazdasági válságos, nagyon szegény és nagyon gazdag. Mert akárhogy változik a világ: a lakodalom még sem megy ki a divatból. Talán azért, mert a legtöbb embernek csak egyszer van az életében. Miért ne ünnepelné meg hát reggelig tartó zeneszóval?

Ezüstlakodalomra azonban már ritkábban került a sor. Ennek is # megvan az oka. Mire eltelik huszonöt esztendő, akkorra sok házaspárnak elmegy a kedve attól, hogy másodszor is lakodalmazzon. Még ha megülik is, csakúgy szépen, csendesen, halkan dudolgatva ünnepelgetnek.

Aranylakodalom pedig a ritkaságok közé tartozott. Kevés ember éri meg. És aki megéri: az már inkább gondol a halálra, mint a vigalomra.

Az élet: tarka és változatos. Ahány lakodalom: annyi emlék. Volt azonban részem olyan ezüstlakodalmi vendégségben, ahol nem a jubiláló házaspár volt a nap hőse, hanem az amerikai rokon.

A Kálvin-téri lelkészi hivatalban ültem az Íróasztalom mellett. Régen volt. Lehet vagy huszonhét esztendeje. Vagy talán több. Pár esztendő ilyenkor nem számit. Nagy mosolyogva lép be egy ur. Az ezüstlakodalmas. Bocsánatot kér az alkalmatlankodásért. Megbocsátok. Mosolyogva megkérdezi, hogy itthon van-é a nagytiszteletü ur? Mosolyogva felvilágosítom, hogy elutazott. Erre mosolyogva megnyugtat, hogy nem baj. Én is elintézhetem az ügyet. Nem is olyan nagy ügy. Tulajdonképpen nem is ügy. Meghív az ezüstlakodalmára. Május első vasárnapján este nyolc órára. Megköszönöm. Megígérem, hogy ott leszek. Majd feláll. Én is. Kezet szorítunk. Hosszan rázzuk egymás kezét.

— Okvetlen várjuk — szólt búcsúzóul. — Érdekes vendégünk lesz.

— Kicsoda?

— Az amerikai rokon.

— Dúsgazdag ember?

— Eltalálta, ő volt az első koszoruslegényem. Akkor olyan szegény volt, mint a templom egere, azóta felvitte Isten