Magyar Egyház, 1933 (12. évfolyam, 1-6. szám)
1933-10-01 / 5. szám
MAGYAR EGYHÁZ 23 MAGMEÄZ Official Organ of the Free Magyar Reformed Church in America. Founded 1921 — Duquesne, Pennsylvania. Published bi-monthly. Subscription $1.00 a year. Established by Endre Sebestyén. — Editor: George E. Borsy-Kerekes. — Managing Editor: Alexander Daróczy. Contributor: Dr. Charles Vincze. — Contributing Staff: Ministers of the Free Magyar Ref. Church in America. Publication Office: 102 Seventh Ave., McKeesport, Pa. Editorial Office: 925 Mahoning Ave., Youngstown, O. Entered as 2nd Class Matter, Apr. 1932, McKeesport, Pa. TIZENÖT ÉVE! A reformáció hónapjában nagy hálával, mély kegyelettel fordul emlékezetünk a mtessze múltba, amikor az a bizonyos augusztinus barát, Luther Márton, hires 95 tételével uj mezőkre irányította a világ járását. Négyszáztizenhat év pergett el azóta. Telve a protestáns keresztyénség apostol-hőseinek diadalmas erőfeszítéseivel s gyakori vértanuságával. Mi, evangéliumi keresztyének, nem igen építettünk pompás zarándokhelyeket héroszaink sirja köré. Nem hordozgatjuk körül csontjaikat, nem csókolgatjuk ereklyéiket, de a lelkünk pantheonját megnyitjuk minden október 31-én s emlékezettel adózunk az igazaknak. Az áldott emlékezetű igazak közé dicsőült tizenöt esztendővel ezelőtt egy nagy kálvini jellem, egy jellegzetesen magyar-református vértanú is: Tisza István. Életében sok hive és — mint minden nagy embernek — rengeteg ellensége volt. Hívei azokból toborzódtak, akik fenntartás nélkül is tudtak hinni egy Isten által rendelt vezető egyéniség jótakarásában még akkor is, ha az olykor erőszakosan vagy egyenesen érthetetlen módokon nyilvánult meg. Ellenségei legnagyobb részben a hitüket vesztettek, rövidlátók, elkeseredéstől homályositott szeműek vagy épen az uccák olcsó népszerűségét hajhászók tarka seregéből regrutálódtak. A történelem folyamán gyakran megesett már, hogv a hitetlenség, számitó demagógia, tettetett értelmetlenség vett pillanatnyi győzelmet a hit, az olcsó dicsőséget nem vadászó egyenesség s a messzebb jövőbe is látni tudó értelem fölött. Mindig ilyenkor aláztattak meg, feszittettek keresztre, jutottak máglyára, ölettek meg épen azok, akiknek erejére és hitére a legnagyobb szükség lett volna. így és ez történt 1918 október 31-én is, amikor a magyar faj és nemzet sorsdöntő óráiban Tisza Istvánt, a nagy magyar-református államférfiul nemzete és fajának egyik leghűségesebb fiát meggyilkolták. A forradalmi lázban őrjöngő ucca pár exaltált alakja végzett vele. Talán nem is azok felelősek a tettért, akik azt közvetlenül elkövették. Talán csak szánalotnraméltó áldozatai voltak ők is annak a szellemnek, mely akkor a magyar fővárosban elburjánzott. Mert amikor több hitre, nagyobb kitartásra-ösztökélésre lett volna szükség, a “nemzeti tanács”, mint a jégverés után megmaradt szőlőtőkéit karóval pusztító esztelen gazda, egyik legnagyobb gondjának a katonaság szétzüllesztését tartotta és mint Haas: Bolshevism in Hungary cimü könyvében olvasható, Göndör Ferencet bizta meg a városparancsnokság csapatainak forradalmositásával. (“Francis Göndör . . . had been entrusted with the revolutionization of the troops of the commando of the town.” P. 40.) A megcsonkított Magyarország térképe s Tisza István vértanú halála a szörnyű bizonyiték a forradalm(ositás sikerére. Tisza tudatában volt a veszedelemnek, érezte a közelgő nagy tragédiát. Hívei ösztönözték is a menekülésre. Nem mozdult. Futhatott volna, elrejtőzhetett volna. Ő otthon maradt. És amikor halálra keresték, ajtót nyitott. Bátran, férfiasán, magyarosan, kálvinista módra szembenézett gyilkosaival. És amikor a golyók találták, egy “elvégeztetett”-szerü mondattal búcsúzott el az élettől: “Ennek igy kellett történnie . . Mi, a reformáció hónapjában, nagy hithőseink emlékezete mellett mélységes elgondolásokkal fordulunk annak emlékezetéhez is, kinek tragikus halála október 31-ét speciálisan miagyar és református fájdalommal is megszentelte: Tisza Istvánéhoz. Magyar volt ő és református. Nagy magyar és nagy református. Olyan gigantikusán nagy, mint amilyen törpén kicsinyeknek bizonyulnak az idők rostáján azok, akik tragédiáját közvetve vagy közvetlenül előidézték. Most tizenöt éve. Emlékezzünk ... A “MEGSZENTELT FRIGY” VÉGE. Okmányszerü bizonyítékok igazolják már, hogy a Reformed Church 12 év alatt ráfizetett magyar munkájára körülbelül hétszázezer dollárt. Az egyre növekvő deficitet a Belmissziói Tanács még a normális időkben sem tudta megállítani, s hogy a súlyos gazdasági válság milyen hatással volt a deficit növekedésére, azt elképzelni nagyon könnyű. Az akroni zsinaton (1932) a Belmissziói Tanács állapotainak felülvizsgálására kiküldött bizottság jelentette, hogy az Egyház bfclmissziói munkájában a csökkentés és visszavonulás elkerülhetetlen. E vigasztalan előterjesztés után a n(agyar gyülekezetekre tér a jelentés és a következőket mondja: “Mikor az egyetemes zsinat elhatározta, hogy egy testvér felekezet magyar egyházait átveszi, a Board 75 ezer dollárt kellet, hogy fizessen, amelyre fedezet nem volt a költségvetésben. E testvéreknek református közösségünkben létele felett örömünket fejezzük ki. Közös hitünk van és közös örökségünk is. Mindazonáltal szembe kell nézzünk azzal a ténnyel, hogy a jövő három évre a Board költségvetésének mintegy 12 százaléka a magyar munkára van előirányozva. A másik oldalon az Egyház igen csekély hozzájárulásban részesül e magyar gyülekezetek részéről jótékonysági munkájában. Azt hisszük, hogy az egyetemes zsinat a Board utján meg kell sürgesse ezeket a gyülekezeteket, hogy vegyék magukra saját fenntartásuknak növekvően nagyobb részét; növeljék nagy mértékben az Egyház jótékonysági munkájához való járulékaikat és az összes magyar gyülekezetek gyorsított amerikanizálását (speedy americanization) vegyék fel programmukba.” Minden kommentár nélkül közöljük itt a Reformed Church ezen intézkedését. Tárgyalására azonban majd visszatérünk. “A bünbánat nem más, mint életünk állandó reformációja Isten törvénye szerint.”
