Magyar Egyház, 1933 (12. évfolyam, 1-6. szám)
1933-10-01 / 5. szám
MAGYAR EGYHÁZ 75 boy-i egyháztagok a messze távol, Connecticut államban fekvő Ashford-ra is elhívták uriszentvacsora-osztásra Dr. Nánássy Lajos lelkipásztort. Általában az amboy-i hívek, bárhova vetette is őket a so,rs, mindig szeretettel és vágyakozással tekintettek vissza egyházukra. Innen van az, hogy távolabb eső helyekről is vannak egyháztagjaink. Azokkal az egyházközségekkel, amelyek egyházunkból indultak el a külön egyházi élet útjára, egyházunk szivélyes jó viszonyban van. Elismerjük, hogy mindegyik kiválásában volt valami elfogadható, megérthető inditó-ok, vagy a földrajzi fekvés, vagy a külön hitvallás, vagy a külön faji jelleg. Csupán egynek a kiválását nem tartottuk és soha nem is fogjuk elfogadhatónak tartani, a helybeli, úgynevezett “Kálvin Magyar Református Egyház” kiválását. Igaz, hogy ez a mi tulajdon, egyhitü, egyfaju, egynyelvű, s több, mint harmadfél évtizedig ebben az egyházközségben élő sorainkból történt kiválás régen ott lappangott az amboy-i egyházban. A mint a központi iskoláról Írott fejezetben említettük, még 1905-ben felmerült az ellenegyházas gondolat, mig végül az egyházközségben végrehajtott evangyéliomi reformok meg nem értésén, a csatlakozási kérdések viharán, az uj templom helyében való megállapodás keresésén, stb., keresztül az 1929-ki papválasztás ügyében való megegyezni nem tudásban, bőséges külső BÁNYÁCSKI FERENC, főgondnok 1932-től. CSORDÁS FERENC, főgondnok 1926—27, 1929—30. izgatástól is hevítve, a megvalósulás stádiumához jutott. Pedig az ellenegyház alakítására vezető indulatok levezetésére és lecsititására szerintünk pont ez volt az utolsó jó alkalom, amelyiket épen ellenkezőleg az ellenegyház megalakítására használtak fel korábbi egyháztagjaink. Maguktól talán hajlottak volna is az egység viszszaállitására, ha egy pár, azóta nagyon elcsendesedett vezetőre és reájuk sok szégyent hozó vesztes jelöltjükre nem hallgattak volna. Most már megtörtént a dolog. S mi a magunk részéről hagytuk, hogy hadd [próbálják meg, mit jelent mindent újra kezdeni és külön egyházat fenntartani. Hagytuk őket lépésük minden következményének. Szerintünk többet nem is igen várhattak onnan, ahonnan sok más egyház közül egyedül ők mentek el áldás nélkül, haraggal és ártó indulatokkal. A vesztesek ők. Elvesztették ehez a dicsőséges anyaegyházhoz való tartozás kiváltságát, elvesztették azt, amiért itt dolgoztak és a dolgok végső fokán nem az övék az, amiért most mérhetetlen terhek alatt nyögnek és elvesztették azt az ősi Második Helvét Hitvallást, amit ebben az egyházközségben, a Magyarországi Református Egyházzal való tökéletes hitazonosság zálogaként az itteni testvérekkel közösen bírtak. Ök a vesztesek . . . Sajnáljuk őket. Azokat az ekklézsiákat pedig, amelyek atyafiakhoz illő szeretetben váltak ki az édesanya köszöntésével köszöntjük.
