Magyar Egyház, 1932 (11. évfolyam, 5-12. szám)
1932-12-01 / 12. szám
MAGYAR EGYHÁZ 3 resztur községében született. Amerikába 1910-ben jött, s 1912 óta Perth Amboyban él. Itt vette feleségül Urbán Zsófiát 1915- ben, akivel a legboldogabb hitvestársi viszonyban él. Gyermekkel nem áldotta meg Isten házas életét, de az egyszerű otthonban két örökbe fogadott árva gyermek dicséri érte és hűséges feleségéért a jó Istent. A húsz éves fordulónál köszönteni kívánjuk Bodnár István főgondnokot. Kívánni akarunk neki Istentől minden jókat a családban, az Egyházban, az életnek nagy mezején. Minden jót, mert minden jót megérdemel! Theophilos. SZÉPIRODALOM KARÁCSONYI IMA. Midőn már besötétedett S botlott az Ember siket éjben A legdicsőbb, legfényesebb Csillag kiragyogott az égen. Három királyok jöttének És szállott a zsolozsma fennen És Bethlehem fölött röpül Az Ének: “Hiszek egy Istenben!” Uram! Itt egy nép tévelyeg Roskadoz sürü könnytől, gyásztól De szent hittel eléd borul Tündöklő bethlehemi jászol. “Hiszek egy Istenben!” Ezt zengi A sivár, sötét éjszakában De e fohászt megtoldja, ime Azzal, hogy: “Hiszek egy hazában!” Uram! E szegény, csonka nép Bízik, remél, élni akar. Mert ez a nép hivő. Derék. Szomorú. Szenvedő. Magyar. Szent Fiad töviskoszoruját Odabogozták most reája S ha Menyországról álmodik, Az csak az ő régi hazája. Elvették tőle a hegyet. A sirt. Az ősapáik csontját. Templomait. A réteket. A tűlevelű karácsonyfát. Uram! Angyalid hirdetik A Jóakaratot, a Békét... Millió szív ünnepli most A Megváltó szent születését. Sok ujjongó dal — imádság közt Halld meg, én Uram, ezt a dalt. A szomorút. A gyászosat. Szerényét. Szenvedőt: Magyart. Találkozik a két kezünk, S mindnyájunk lelke ez imában: “Hiszünk egy Istenben! Hiszünk A hazánk föltámadásában!” Farkas Imre. A HALÁL KEDVES FIA. Egyszer volt, hol nem volt és a többi és a többi... Egyszóval a Halál odaérkezett az egyik segélyhelyre a front mögött. A csata éppen javában folyt és a sebesültek csapatostul érkeztek a segélyhelyre. A Halál benyitott a segélyhely nagy szobájába, abNol földredobott, rossz szalmazsákokon, hordágyakon feküdtek a sebesült harcosok, nyögve, sóhajtozva, véres kötésekkel. A Halál megállt az első fekhelynél. Javakorú, csapzott szakállu honvéd feküdt rajta. A Haál igy szólt hozzá: — Azt hiszem, komám, téged máris vihetlek magammal a másvilágra! A honvéd arcán a kin rémületre torzult és igy szólt: — Uram! Halál! Könyörülj meg rajtam. Ne vigy még magaddal. Hiszen kigyógyulhatok még sebemből. És most, mikor már megszabadultam a harcok borzalmaiból, igazán járna nekem egy kis csöndes, jó élet ezen a világon. — Nem lehet, fiam! Nem lehet! — rázta fejét komoran a Halál. De a honvód könyörgően tette össze kezeit: — Uram! Uram! Hát ha engem nem szánsz meg, szánd meg, könyörgöm, ártatlan gyermekeimet és kedves nőmet otthon, akik szivszorongva várnak haza és nélkülözni, talán éhezni fognak nélkülem! — Badar beszéd! — legyintett a Halál. — Mi lenne, ha minden ilyen siránkozásra hallgatnék. És a Halál magával vitte a honvédet. Következett a másik ágy. Ezen egy fiatal, húszéves önkéntes feküdt. Viszlek, fiacskám, viszlek! — intett neki a Halál. A gyerek iszonyattal tekintett a Halálra és mondta: — Irgalmazz, Halál! Hiszen látod, milyen fiatal vagyok. Meghaljak, mielőtt éltem volna? — Ne okoskodj, tacskó! — felelte a Halál. — Jönnöd kell! A fiúnak kicsordult a könny a szeméből, miközben újra könyörgésre fogta a Halálnak: — Hallgass meg! A pályámat hagytam abba. És most, miután a harcok rémségei mögöttem vannak, folytathatnám a pályámat és hasznára lehetnék embertársaimnak ... Egy édes lányka sir utánam és szegény öreg édesanyám szive megszakad miattam ... Hahahaha! — nevetett a Halál. — Arra, látom, elég naiv vagy, hogy elhidd, meg lehet engemet lágyítani ilyen érzelgős dolgokkal.... Dehát erről szó sincs. Máris viszlek! És a Halál elvitte az ifjú önkéntest. És igy lett sorjában tovább. A Halál szivét nem tudta megindítani és szándékmásitásra bírni semmiféle kérelem, okadatolás ... vitte sorjában a sebesült katonákat magával. Végre odaért az egyik sebesülthöz a Halál. Mikor megszólította, a sebesült szeme dühtől kezdett forogni és öklével a Halál felé fenyegetett: — Nem félek tőled, nyomorult! — kiáltotta. — Csak azért légy átkozott, hogy nem vihetem véghez miattad, amit föltettem magamban ebben a háborúban. Megvetlek! Fuj! És a sebesült katona a Halál szemébe köpött.
