Magyar Egyház, 1931 (10. évfolyam, 1-11. szám)
1931-02-01 / 2. szám
MAGYAR EGYHÁZ HEGYI SÁNDOR: SZÉLJEGYZETEK EGY “KIMUTATÁS”-HOZ A cartereti egyháztanács határozatából elkészült és nyomtatásban a hívekhez is eljutott az egyháztagoknak az 1930-ik évben “havidij” és “Isten dicsőségére” címen történt adakozása. A lelkipásztornak, mig az adományok csoportosítását végezte, voltak némi aggodalmai is a munka eredményei felől. Attól félt, hogy félreértések, vagy botránkozások ágyát készitgeti azzal a nehézkes munkával, amelynek a végén ő maga is jobban látta, hogy kik hoznak méltó áldozatokat anyagi javaikból is azért, hogy Istennek Anyaszentegyháza legyen a cartereti magyar reformátusok között. Mert ilyen aggodalmai voltak. A kimutatás elején, többek között, ezeket irta: “Ezt a kimutatást nem hiúságok legyezgetésére, hanem csak példaadásul vagy jellemzésül készítettem. Vannak, akiknek, ha adnak valamit a református nevükre, ebben a kimutatásban elpirul a nevük és vannak, akik példaadóan juttattak abból Isten Anyaszentegyházának is, ami nekik Isten kegyelméből és szorgalmukból jutott.” A kimutatás végén pedig, mintegy az egész munka összefoglalójául és intenciójának a mutatójául ezt irta: “A mi egyházunk azoké a reformátusoké is, akiknek nincs pénzük — ha lelkűk van; az ilyeneknek csak a hűségét kérjük. Akiknek azonban azért nincs pénzük, egyházuk számára, mert nincs lelkűk, azokra a reformátusokra nem tudom a jövőben számithatunk-e? Isten velük is hatalmas!” Azóta, hogy a kis munka megjelent, látja már a lelkipásztor, hogy híveinek nagv része megértette az ő szándékát. Látszik már, hogy sok ajtón bekopogtattak ezek a rideg számok és elmondották ott az egyház várakozását azokkal szemben, akik eddig másra bizták, hogy nekik egyházat tartson fenn. Látszik már, hogy egyik módja az ilyen kimutatás a lelkiismeretek megmozditásának és a jó ügy szolgálatába való beállításának. Valaki azt mondotta a hívek közül mikor erről a kérdésről beszélgettünk, hogy mi amerikai reformátusok elfelejtjük Krisztusunk szavát: “ne tudja a bal kezed, mit cselekszik a jobb kezed”. Nekem is furcsa volt először azt a sok féle adakozást, mellyel az amerikai egyházi életben mindjárt az oda belépésünk pillanatában találkozunk, mind hirdetni. Nekem is ez a krisztusi intelem jutott az eszembe az “alamizsnáról”. De aztán hamar rájöttem, hogy ez nem alamizsna osztás ami itt történik. Itt nem arról van szó, hogy a fölöslegesből szeszély szerint ad valaki többet, vagy kevesebbet. Itt arról van szó, hogy sokszor az utolsót adja valaki. Itt arról van szó, hogy újra, meg újra, valósággal rendszerszerben ad, még olyan is, akiről nyilvánvalóan sejthetjük, hogy nem sok maradt neki miután odaadta azt az összeget, melyet ő a közös teherből a maga részének ítélt. Ha tehát a nevét olvassuk, azzal egy másik név viselőjének a szivéhez egyengetjük az utat. Ezzel a névvel egy másik névre piritunk •rá, vagy egy másik nevet dicsérünk meg, még akkor is, ha dicsérő szó nem jön is ki a szánkon. Amerikában a neveknek olvasásával mintegy nyugtázzuk is az adományt. Annyiszor félre vezették, annyiszor megkárosították már az élet más területein — 15 — T
