Magyar Egyház, 1931 (10. évfolyam, 1-11. szám)
1931-01-01 / 1. szám
MAGYAR EGYHÁZ Szerettem volna akkor hazafiul fájdalmamban elevenen a föld alá bújni, mert • hiszen valamint soha se szült még nyulat Nubia párducza, ép úgy a világ leggavalérabb nemzete a magyar se fajulhatott el annyira még, hogy ez a maga templomát, csak mint koldus alamizsnát fogadja el, a mások kezéből.” Non licet vobis! — Nem szabad nektek ! — ezt kiáltja a mckeesporti független magyar református gyülekezet ma azoknak, akik vallásával olyan könnyelműen bántak, s akik faji önérzetén olyan gyalázatot ejtettek, mert “ime olyan erős Amerikában a magyar hogy ha az összetart, hát még a ropogva összeomlani készülő eget is képes karjával fenntartani.” (Kováts Kálmán mckeesporti római kath. plébánosnak a mckeesporti független magyar református egyház templomszentelési bankettjén elmondott köszöntőjéből, “Magyar Egyház,” 1923 okt. 4.) 1924 A magyar református voltával még törődő magyar reformátusnak tisztában kell lennie azzal, hogy vallási életét — ha egyáltalán akar vallási életet élni — teljesen uj fundamentumokra kell hogy felépítse. Ha ezzel a sarkalatos ténnyel a református magyar tisztába jön, s ehhez alkalmazkodik: életének fája kivirulhat. Ha azonban elnézi azt, hogy hamis beszédekkel — épen olyan beszédekkel, amilyenekkel jégre vitték — ezt a sarkalatos tényt elrejtsék előle békéről prédikáló, s örökös háborúságokat hozó hithii prédikátorai; s ha igy önálló vallási életéhez való jogát feladja, menthetetlenül és a feltámadás minden reménye nélkül elpusztult! Újra leirom, s szeretném minden magyar református leikébe beleégetni ezt a rettenetes szót: elpusztult! Az uj fundamentum, amelyre kell hogy nézzünk: a régi fundamentum, a teljes, hamisitatlan, magyar református vallás. Az amely erős kősziklája volt őseink egyházi életének. Ezt a gyönyörű vallást, amely már feledésbe ment, elveszett, amelyre szülőhazánkban is — csodálatos lelki vakság! — olyan kevesen emlékeznek, megtalálni; uj magyar református templomokban kiábrázolni; életünkben felcsillogtatni; ennek erejével ellenségeinken, s a világon diadalimat venni; ebben minden vigasztalást, minden békét, minden erőt, minden szentséget — az életet megtalálni : ez kell legyen a mi fő dolgunk. (Sebestyén Endre lelkészi jelentéséből, “Magyar Egyház,” 1924 jan. 25.) 1925 Zavarban vagyok, amikor arra vállalkozom, hogy arról írjak, ami Duquesneben a Független Amerikai Magyar Református Egyház alkotmányozó gyűlésén történt. Lehetetlen pontos szavakat találni, amelyek hűen és méltóképen éreztessék ennek a szervezkedő gyűlésnek valóságát és visszaadják azoknak érzését, akik a gyűlésen résztvéve igaz benső örömmel örvendeztek azon, hogy egyházaik megbízásából és képviseletében nagy dolgokat cselekedhetnek. Mert az a nehány egyházközség, amely a Független Református Egyházmegyét megalakította, nagy dolgot müveit. Nagy dolgot, melynek kellő méltánylására szürkék a szavak s az én toliam avatatlan. Azt csak a hivő szív tudja átérezni. A szív, amelynek minden dobbanásában benne lüktet az ősi magyar református valláshoz való ragaszkodás. A szív, amely tudja, hogy mit jelent ez a vallás és mi ennek hamisítatlan fenntartása és tovább folytatása. A szív, amely mem tud lemondani apái hitéről itt, Amerika földjén sem, hanem tovább akar nevekedni az ősi hitben. Az a hit nevelte rá, hogy Egyházát a maga erejéből és áldozatkészségéből tartsa fel, mint ahogy ősei azt a maguk erejéből és áldozatkészségéből alapították meg s nevelték naggyá. Ez a hit arra nevelt bennünket, hogy ne járjunk más mankójával, hanem járjunk a magunk egészséges lábán. Ez a hit ne5
