Magyar Egyház, 1931 (10. évfolyam, 1-11. szám)
1931-11-01 / 11. szám
MAGYAR EGYHÁZ (SYa^Ä- jkCafteu VINCZE KAROLY ROVATA EGY ÉS MÁS AZ UJ MAGYAR REF. ISTENTISZTELETI RENDTARTÁSBÓL Az alábbiakban — tovább folytatva az ösmertetést — a temetésre, valamint a lelkészszentelésre vonatkozó utasítások közül mutatunk rá a fontosabbakra. 1. A temetésre vonatkozóan a hazai uj rendtartás kijelenti, hogy “a temetési szertartás lelkész nélkül nem végezhető”. Éhez bővebb magyarázat nem szükséges. A magyar református egyház lelkészi teendők végzését csak azok végzésére feljogosított lelkészeknek engedi meg. Ezek közé a lelkészek számára fentartott teendők közé tartozik a temetési szertartás is. A búcsúztatásnak annyira fontosnak vélt, de lényegében annyira jelentéktelen kérdéséről igy szól a rendtartás: “Az olyan búcsúztatás, amelyben a halott >AatWír$itűl és ismerőseitől névszerint buyCsuzik, «»Tössz és tilalmas szokás, sem a lelkipá séior, sem a tanitó, sem más fu/ nerator ilyesmit nem tarthat.” így határozott a Magyar Református Egyház legfelsőbb törvényhozó szerve, az egyetemes zsinat a névszerinti búcsúztatásról, erről az inkább családi, emberi hiúságot szolgáló és eleitől fogva nem református szokásról, amely annyi félreértésnek, annyi kellemetlenségnek volt már a forrása és amely egy magában több Isten-igét ölt már meg, mint az elvetett magnak a magvetőről szóló példázatban Krisztus által felsorolt veszedelmei együttvéve. Szerencse, hogy független Egyházunk népe mind jobban belátja ennek a szokásnak a gyarlóságait és keleti egyházmegyénk egyik szabályrendelete szerint nem is végezhető a kizárólag isteni célt szolgáló templomban, hanem csakis a halottas háznál. Még igy is mind több azoknak a száma, akik maguk kérik a búcsúztatásnak neveket nem emlitő, a halottat nem beszéltető, hanem inkább lelkigondozó-jellegü formáját, amelyet a zsinat is megenged, azt mondván, hogy a gyászbeszéd “végén rövid búcsúztatás is helyet foglalhat, de nem rikatás, hanem megnyugtatás, fölemelés és vigasztalás végett.” “A temetési szertartás” — mondja tovább a rendtartás — “mindig a legnagyobb gonddal, tapintattal és előkészülettel végzendő, mert igen sokan csak ilyen alkalommal látnak református istentiszteletet. Azért a temetés: Istentől rendelt alkalom az evangéliom hirdetésére, Krisztusba és az örök életbe vetett hitünk megvallására.” Ez az igaz felfogás a magyarázata annak, hogy a Magyar Református Egyház háttérbe igyekszik szorítani azt, ami a temetésekben emberi, hogy kidomboríthassa — mindenek és elsősorban a gyászolók épülésére — azt, ami evangyéliomi, ami isteni. 2. A lelkész-szentelésről szóló részből két vonást veszek ki. Mind a kettővel egy ma már lezárt vitához szólok hozzá. Épen azért, mert lezárt vita és immár lehetséges a tárgyilagos hozzászólás. Nyolc-tiz évvel ezelőt, az episcopális egyházzal való társulás mozgalma kapcsán felvetődött a térdeplésnek és a magyar református papok újra szentelésének a kérdése. Mind a két kérdés körül nagy hullámok verődtek. És ime, most a magyarországi református egyház zsinatja jön és elfogad és kötelezővé tesz egy olyan istentiszteleti rendtartást, amely előírja, hogy a felszentelési kézrátételt térdre hullva kell fogadni a felszentelendő lelkipásztoroknak. “A felszentelendők a püspök, illetőleg az esperesek elé járulván, letérdepelnek s az % — 11 —
