Magyar Egyház, 1930 (9. évfolyam, 1-5. szám)
1930-01-01 / 1. szám
5 portban fegyelmezetlenül viselkedve, sokszor egyenesen a büntetés elől menekülnek át másik csoporthoz, ahol múltjukra tekintet nélkül tárt karokkal fogadtatnak csak azért, hogy mint bomlasztok használtassanak ki. Ennél a kérdésnél nem hallgathatom el afölötti megbotránkozásomat, hogy azok, akik annak idején a Tiffini Egyezményt fogadták el, minősithetetlen alantas módon támadták és állandóan támadják azokat, akiknek tiszteletre méltó meggyőződése szerint az amerikai magyar reformátusság elég érett arra, hogy missziós mankók nélkül járni, élni és haladni tudjon saját önnálló Egyházában. Szomorúan érdekes, hogy ezeket a támadásokat lelkipásztorok kezdették és azok folytatják. Ami pedig ebben a harcban a legelitélendőbb, az az a tény, hogy nem egyszer nyilvánvaló valótlanságokat állítanak a független mozgalomról csak azért, hogy az által a tájékozatlan óhazai magyar református közvéleményt a dolgok érdemét illetőleg félrevezessék, és azt a tényt, hogy itt egy csoport az ősi hit megtartása érdekében nagy áldozatokat hoz, kisebbítsék. A vitathatatlan tény ezzel szemben pedig az, hogyha az Amerikába vándorolt minden más nemzet-csoport megtudta tenni azt, hogy ne legyen tehertétel egyházi téren mások számára, akkor a magyar reformátusok is meg tudják tenni. Amikor aztán ezt a felfogást egy csoport tiszteletreméltó kitartással következetesen érvényesíti is, akkor papi palásthoz méltatlan dolog mellékvágányokra tolva a dolgokat, sokszor csak Ízléstelen, de sokszor már egyenesen otromba cikkezéssel és röpiratozással botránkoztatni a hivek seregét. Hogyan várhatja bármelyik csoport is azt, hogy a magyarságnak s közte a reformátusságnak tekintélye legyen idegenek előtt, ha ez a magyar reformátusság nem ad jelt önnállóságra érettségéről? Ahelyett tehát, hogy egyes csoportok örülnének annak, hogy van már a magyar reformátusok között is legalább egy olyan csoport Amerikában, melynek számára saját hite, vallása és Egyháza minden áldozatot megér s azért minden áldozatot meg is hoz, ahelyett ezt az áldozatos csoportot uton-utfélén becsmérlik s felőle valótlanságokat állittanak. Hány, de hány lelkész van itt, aki semmi eszköztől nem riad vissza, hogy Magyar Református Egyházunktól annak híveit elidegenítse s Egyházáért küzdő népünk előtt az áldozatot tehernek tüntesse fel! Ha azután sok helyen akadnak mégis olyanok, akik minden mérgező propaganda ellenére is, Egyházukat saját maguk akarják fenntartani s nem hajlandók semmiféle idegen mankó után nyúlni, akkor jön aztán a legalantasabb eszköz: “ellenszervezkedés”-nek nyilvánítják a magyar reformátusnak saját magyar református Egyházáért folytatott küzdelmét. Hogy lehet józan ésszel “ellen-egyháznak” nevezni a magyar reformátusok önnálló magyar református egyházközségeit? Hát a mi magyar református népünknek nem az a szent kötelessége, hogy azokhoz menjen, akiknek saját Egyházuk iránti szeretete nem nyűg és nem teher, hanem gyönyörűség? Hányszor látunk lelkészeket (ha ugyan azoknak lehet még nevezni az ilyeneket,) akik komoly és évtizedes fáradságos munkával kialakított gyülekezeti életek felbontására vállalkoznak és végzik munkájukat olyanokkal, akiknek az Egyházban nem a Krisztus, hanem önző érdekük és hiúságuk a fő! Hányszor látjuk azt is, hogy magukat lelkészeknek nevező egyének azzal csinálnak maguknak propagandát, hogy egyházközségüket olyannak tüntetik fel, mint ahol nem kell fizetni semmit, mert az angol testvérek viselik a terheket. Gyertek csak én utánam — hangzik a demagógia — ide nem kell pénz, azt csak tartsátok meg magatoknak, minek adnátok az egyháznak, ha nem muszáj! Lesz templom, lesz- pap, ingyen, nagy összeget kapunk, kamat sem kell rá, vissza sem kell fizetni....... Gyertek csak utánam, hagyjátok ott magyar református egyházatokat, hiszen annak nevét itt is használhatjátok ... Ilyen jelszavak nem egyszer röpködnek itt Amerikában. Lelkészek ajakáról.
