Magyar Egyház, 1929 (8. évfolyam, 9-12. szám)
1929-10-01 / 10. szám
5 volna mindenek előtt nagyok az imádkozásban. Gondoljunk csak a mi nagy Kálvinunk emberfeletti harcaira Genf városában, abban a középkori Babilonban, a bűn városában! Kálvin és a többi reformátorok, köztük a mi magyar reformátoraink is, az egyenlőtlen harcot imádságaikban nyerik meg. Az evangéliumi, a reformált egyházak győznek, mert Mózeseik állandóan felemelve tartják kezeiket, mig a nagy csata sorsa el nem dől. Istennek hősei ők, kiknek erejük Istenben van elrejtve, mely a könyörgés, imádkozás által oldódik fel és lesz emberi életekben hatóvá. A református keresztyén tehát imádkozó ember kell legyen, ki a maga élete harcát imádság által, Isten erejével harcolja meg s aki egyháza mellett is ott van imádságaival, állandóan könyörögve annak e világban való győzelméért. Már az előbbiekből is világos, de tudjuk, hogy a reformáció hangsúlyozottan ki is mondja a nagy tételt, hogy minden keresztyén ember pap, próféta. Prófétája, papja a maga lelkének elsősorban és a maga házanépének, a maga körének; misszionáriusa a maga egyházának a maga népe kebelében, akinek hűséges keresztyén életétől s prófétai szolgálatától függ Egyházának egyre jobban kialakuló diadala. Itt nincs külön papi rend, itt nem a papság az Egyház, hanem a hivők egyeteme s az Egyház maga szent papság, királyi nép, amelyben mindenik tagnak Istentől rendelt missziója megvalósítani egymás között a szent testvéri közösséget, melyben lakozik szeretet, békesség, szentség, tisztaság, igazság. Minden református ember tehát katonája, harcosa a szentek egyességének, az ő küzdő anyaszentegyházának. Ezt is jelenti hát reformátusnak lenni. Végül a reformáció kimondott egy nagy, minden időkre érvényes elvet, mely igy hangzik: “Az Egyházat mindig reformálni kell!” Ami azt jelenti, hogy a reformáció örök, mert az ember bűnös és gyarló. Azt jelenti ez más szavakkal, hogy bármikor, amikor az Egyház letérne az evangélium ösvényéről, az Egyháznak nemcsak joga, de kötelessége is önmagát visszavinni az evangélium tiszta alapjára, azaz önmagát reformálni. Az örök minta, amelyhez az Egyháznak a maga életét szabni kell: az evangélium, a Szentirás. Az ember minden jó ügynek elrontója, a legtisztább ügy is aláhull kezében, de ha erre ráébred és rábízza magát Isten Szent Lelkének vezetésére, Isten az elrontott ügyet ismét helyreállítja és megépiti eredeti tisztaságára. Ennek az örök reformációnak is harcosa a református keresztyén ember. Tehát református keresztyénnek lenni annyit is jelent, mint részt venni Isten legdicsőbb munkájában: az egyház örök reformációjában, azaz örök harcában a jó diadaláért, Istenünk örök dicsőségére. Református ember ne feledd, hogy mily dicső rendeltetésed van! Isten titkainak sáfára vagy az Ő Igéje olvasása által — erejének birtokosa vagy a könyörgés által — papja, prófétája vagy az Örökkévalónak, Isten népével való közösséged által s végül az ' örök jónak, nagynak és igaznak felszentelt harcosa vagy az Ő örök kiválasztása által. — Érted-e most már, hogy miért ragaszkodói ösztönszerüen oly erősen református, kálvinista hitedhez?! Oh, hát ha még valóban megértenéd a szó teljes értelme szerint, hogy miért vagy református ! Sőt, ha nemcsak megértenéd, de valóban birtokodba is vennéd őseid szent örökségét! A ragaszkodásnak és hűségnek mily megmérhetetlen terei nyílnának meg előtted! Sőt a te lényed is mennyire megnövekednék tartalomban, erőben, szépségben, értékben! Református testvérem! vedd birtokodba őseid szent örökségét, hogy valóban megtudd, mit jelent reformátusnak lenni és valóban büszke lehess arra, hogy magyar reformátusnak születtél! Fazekas Lajos.
