Magyar Egyház, 1929 (8. évfolyam, 9-12. szám)

1929-09-01 / 9. szám

33

SZEMLÉLŐDÉS

A Református Egyesület ligonieri Árvaházát az elmúlt hetekben otromba támadás érte az egyik clevelandi r. kathólikus hetilap hasábjain. A gyalázkodó cikk alatt nem volt név, ami azt bizonyítja, hogy a cikk elkövetője jó előre megérezte azt az undort, amit cikke műveltebb emberekben keltett s nem volt hajlandó vállalni azt. Nem a mi tisztünk, hogy az árvaházat megvédelmezzük, van annak vezetősége. Az esettel kapcsolatban csupán annyi a megjegyzésünk, hogy római hithez tartozó testvéreink sokkal okosabban tennék, ha a mi árvaházunk kákáján való csomókeresés helyett saját magyar árvaházuk felállítására összpontosítanák energiáikat. Vagy még ennél is kevesebb: kérdezzék meg az árvaházunkhoz legközelebb székelő plébánosukat, hogy a római papi hanyagságnak nincs-e része a róm. kath. árvák római hitben való nevelésének elmulasztásában. Mert valami ilyenről is suttognak a szelek.

Titkári szózat állapította meg pár hónappal ezelőtt a Ref. Egyesület hivatalos lapjában, hogy a tagszerző kampány érdekében a papokhoz kibocsátott 105 levélre — mondd és ird! — egyetlen egy válasz érkezett. Erről nem szólt ugyan a titkári cikk, de mi százat merünk tenni egy ellen, hogy az a bizonyos “egy” is független lelkésztől érkezett. Sokat gondolkoznak most ezen a nemtörődömségen az Egyesület igazgatóságában. Mi nem gondolkodunk, Mi már réges-régen tudjuk azt, hogy a Református Egyesület nem hogy megfelelő arányban fejlődni nem fog, de rövidesen a hanyatlás jeleit mutathatja, ha el nem következik az egész amerikai magyar reformátusság (hivek és papok) szervezeti egysége az egész vonalon. A szervezeti egység az az orvosság, mely a református intézmények életét egyedül biztosíthatja. Magyarul : fegyelmi kérdéssé kell tenni a magyar református ügyekkel való becsületes papi foglalkozás dolgát. E nélkül nincs és nem lehet haladás a mi berkeinkben. Közeleg az idő, amidőn már nem lehet azt az igazságot sehol véka alá rejteni.

Magyar vizsgák után vagyunk. Szerény számitás szerint legalább 5-8 ezer amerikai magyar ref. gyermek kínlódott különböző jó-rossz basementekben 6-8 hétig, hogy apáinak nyelvét megtanulja. Szorgalomban — tanulók és tanítók részéről — nincs hiány. Eredmény is van mindenütt ahol a tanítót jól megválasztották. Szerettünk volna minden vizsgán ott lenni, hogy tanúi lehettünk volna a legnagyobb amerikai magyar öröm: a yankee-magyarok feleleteinek. Csak egyet nem szerettünk volna. Azt megkérdezni, hogy az amerikai magyar intézmények — értjük az egyleteket és nem az egyházakat! — melyek milliós tartalékokkal rendelkeznek, s amelyeknek alapszabályaiban ott díszeleg, hogy céljuk a magyar nyelv és kultúra ápolása — ugyan mennyit áldoztak a nyári magyar iskolákra? Ezt nem szerettük volna megkérdezni, mert alighanem ezt a feleletett kaptuk volna: egy árva centet sem. Ezt pedig nagyon, de nagyon szégyeltük volna. El is határoztuk, hogy ezután sem kérdezzük meg, mert akkor hogyan írhatnánk ezután, hogy: egyleteink a magyar kultúra bástyái? Már pedig ezt kell irni ugye?

A napi sajtóban utóbbi időben mind gyakrabban jelennek meg egyes csatlakozott papok egyházi hireiben eldugva olyan részletek, melyek a Független Egyházat, annak elöljáróit és híveit piszkálják s nem egyszer rágalmazzák. Semmi kifogásunk nincs az ellen, ha egyes sató orgánumoknak nem tetszik a Független Egyház munkája, az ellen még kevesebb, ha egyes miszsziók által fizetett papok kenyerüket a mi gyalázásunkkal igyekeznek jobban megszolgálni. Ez elvégre felfogás és ízlés dolga. Az ízlésről pedig — különösen azon az oldalon — nincs mit vitatkozni. Erős a gyanúnk azonban, hogy az illető papok sokszor az újságírók figyelmetlenségével élnek viszsza, amikor ártatlan címek alatt csempészik be bombáknak szánt pöfeteg gombáikat. Ez aztán már pocsék dolog. Az illető uraknak ugyanis van saját sajtójuk, amire a Ref. Church évente legalább $3,000-t ál