Magyar Egyház, 1929 (8. évfolyam, 9-12. szám)

1929-09-01 / 9. szám

4

érdekéből, készséggel magukévá tették a papok a nép függetlenségi érzelmét —mondom, kitalálták, hogy ezekben az igazi népegyházakban papuralom van. Természetes, hogy ezzel a demagóg propagandával épen úgy ártottak saját maguknak, mint a Krisztus ügye ékes rendjének.

Aztán előjöttek azzal, hogy a függetlenséghez pénz kell, s a mi magyar református népünkben pedig nem lehet bizni, hogy az a maga erejéből fentartsa Egyházát. Ekkor a független egyház népe bebizonyította, hogy igenis érdemes a bizalomra. Kis gyülekezetek versenyre keltek a nagyokkal és az áldozatkészségnek amerikai magyar reformátusok közt addig soha nem látott és álmodott példáit szolgáltatták.

Mikor aztán látták, hogy a függetlenség ellen vetett ezt a kifogást is olyan bravúrosan megcáfolta népünk, akkor fordítottak a köpönyegen s elkezdtek népünkön szánakozni. Elkezdték vele elhitetni, hogy erején felül és szükségtelenül megterhelik. És hivatásukat megszégyenítve próbálták az Isten Egyháza ügyéért való áldozatkészség szellemét kioltogatni egy önérzetes, öntudatos magyar református seregből, ahelyett, hogy örült volna a lelkűk, hogy még ilyen is van ebben a kitartatásra hajlandó, anyagias és épen azért szolgalelkü, jelenvaló világban.

Mikor mindezekkel nem értek célt, újabb kifogásokon törték a fejüket. Szerették volna és még ma is szeretnék elhitetni a világgal, hogy az egész mozgalom csak egy pár nyugtalan vérü embernek az ügye és hogy ezt igazolják, betörtek olyan egyházainkba, amelyeknek ékes rendje, tisztes múltja és sokat ígérő jövője az egész amerikai magyar reformátusság közkincse. Papi képzési, papi tisztességi követelményeket félredobva, kihasználva széditettek le embereket a mankó nélkül járó, önérzetes magyar református élet ösvényéről, úgy állitván be a dolgot a világ előtt, mintha már végünket járnánk, mintha már omladoznának Jerikó falai a kiabálók lármájától.

Mindezeknek a kifogásoknak akadékoskodásoknak, szőrszálhasogatásoknak pedig mi lett az eredménye? Az, hogy —• Istennek hála! — folyton, előbbre és folyton többre ösztönöztek bennünket. Az, hogy mindinkább tisztábbá, kedvesebbé, határozottabbá tették előttünk a független eszmét. Egyúttal pedig megtanulhatta és meg is tanulta a mi népünk is ezeknek az örökösen megújuló és a szükséghez képest változó kifogásoknak az igazi okát.

Ez az ok pedig semmi más, minthogy a különböző missziókhoz csatlakozott lelkészkedő egyéneknek meg kell szolgálniok a gazdáiktól nem egyszer méltatlanul elfogadott és élvezett kenyeret és ha törik, ha szakad, de igazolniok kellene valahogy magukat a közvélemény előtt azokért a szörnyű tévedésekért, melyek következtében a maga lábán szépen megállani és járni tudó amerikai magyar református népünk hóna alá missziós mankókat kényszeritettek. Ez magyarázza meg azt is, hogy az utóbbi időben már a világi sajtó számára küldözgetett egyházi hirecskéikben is kézzellábbal hadakozni próbálgatnak a Független Amerikai Magyar Református Egyház ellen. Most már azonban igen jól ismerik híveink a támadások és folytonos kifogások legbelsőbb s legféltékenyebben titkolt inditó okait s igy minden kifogás szétmállik, minden támadás megtörik Egyházunk falain. Elleneseink örökös piszkálódásainak oka különben ebben a jó régi magyar közmondásban fejezhető ki a legvilágosabban: Nem akarásnak nyögés a vége. Talán nem is tehetnek már maguk sem róla, ha az évtizedes csalafintaságok megdöbbentően szomorú következményeképpen hiányzik lelkűkből az igaz magyar református önérzetnek az a rőzséje, amelyet az általuk is szépnek és jónak nem egyszer elismert független eszme szikrája lángra lobbanthatna. — Redves fával nem lehet tüzet gerjeszteni. Ezért fognak, nem mi, de ők elpusztulni.