Magyar Egyház, 1929 (8. évfolyam, 9-12. szám)
1929-09-01 / 9. szám
27 VILÁGÍTÓ torony Rovatvezető: NÁNÁSSY LAJOS. KÉRDÉS: A református egyház miért nem tanítja és miért nem gyakorolja az imádkozást az elhunyt lelkekért?* FELELET: Annak főoka, hogy az evangéliumi keresztyénség az elköltözött lelkekért való imádkozást olyan könyörtelenül elvette, a tisztitó tűzről, vagy purgatoriumról szóló tanban és azzal kapcsolatos visszaélésekben keresendő. A római egyház tanítása szerint azok a lelkek, amelyek a földi életben a megbocsátható bűnöktől még nem szabadultak meg, a halál után vezeklésben töltik az időt, hogy aztán a földön élők könyörgései, jó cselekedetei és érettök bemutatott miseáldozatok által onnan megszabadulva a megdicsőültek helyére juthassanak. A tisztitó tűzről annak mai magyarázata értelmében először Szent Ágoston tesz említést (f 430-ban). Egyik iratában még nagyon kétségesnek véli (incredible non est, utrum ita sit, queri potest), de más helyen már határozott formában vallja. E tannak kifej tője és rendszerezője Nagy Gergely volt a hatodik század végén. Érdemes hivatkozni a Prohászka Antal, székesfehérvári volt nagyhírű római kath. püspökre, aki egyik munkájában (A túlvilág tornácaiban) maga beismeri, hogy egyháza e tantételnél inkább a vallásos kegyeletre, mint az isteni kijelentésre alapított. A harmadik századtól kezdve, tehát az Ágoston kora előtt is találunk imádságokat az elhunyt vértanukért és apostolokért, azonban nem szabad elfelejteni, hogy ebben az esetben nem a tisztitó tűzben szenvedő, hanem a boldogság hazájába jutott lelkekért imádkoztak, hogy Isten színe meglátásának örömében minél teljesebb mértékben részesüljenek. Az elhunytakért való imádkozást ilyen formában találjuk ma is a keleti, vagy or* Befejezés az előző számban is hozott és tárgyalt kérdéshez. (Szerk.) thodox egyházban. Itt be kell ismernünk, hogy az újkori protestánsok között is nagyon sok van, aki egyháza hittani felfogásával ellentétben azt az elvet vallja, hogy a tisztitó tűz elméletének elfogadása nélkül is lehet imádkozni az elköltözött lelkekért. Érvelésök az, hogy mikor a testben voltak, szabad volt könyörögni érettök. Mikor leikök kiszállott a testből, egyéniségök, énjök, lelki öntudatok ugyanaz maradt és az érettök mondandó imádság jogosult. Mint láttuk, ez a magán felfogás nem az isteni kijelentés, hanem a kegyelet következménye. A túlvilág kapuja hétszeres zárral van elfedve előlünk és meddő vitát nem akarunk folytatni. Isten az imádkozást nem veszi bűnnek ily esetben sem, még ha az imádkozás nem is volna észszerű. A theologia és vallás nevében nagyobb botlásokat is követtek el az emberek, mint az imádkozást. Azt különben is be kell ismernünk, hogy a mikor halotti imádságainkban és énekeinkben a testből már kivált lelkek számára kérjük, hogy Isten örök boldogságot adjon számokra: a szigorú hittani elv és a kegyeletnek hódoló gyakorlat nem fedi egymást. Sok ember képtelen megérteni, hogy ha ezen a világon mindenért és mindenkiért szabad imádkozni, miért egyedül a hozzájok közelálló elköltözött lelkekért nem szabad? Sok ember abba a helyzetbe kerül, amit Prohászka püspök emlitett: tudja, hogy az elköltözött lelkekért való imádkozásról hallgat az isteni kijelentés s ennek alapján ellene fordul a ref. hittan logikája, de szive mégis imádságot diktál ajkaira. Azt azonban minden kétséget kizárólag valljuk és többek között magára Kálvinra hivatkozunk, hogy a megdicsőülés hazájába tért lelkek érettünk, földiekért könyörögnek az Isten szine előtt. Nekünk szükségünk van az ő imádságukra, hogy azonban nekik szükséges-e
