Magyar Egyház, 1929 (8. évfolyam, 9-12. szám)
1929-09-01 / 9. szám
21 “Jeanne D’Arc (zsandark), az orleansi szűz, 1429-ben megjelent VII. Károly francia király előtt és isteni küldetésében bízva, a franciákat fellel'kesitette az angol uralom ellen. Orleansnál az angol ostromzárt áttörve, Reimsig hatolt és ott VII. Károlyt ünnepélyesen megkoronáztatta. A burgundok elfogván, kiszolgáltatták az angoloknak, kik mint boszorkányt máglyán elégették. A franciák nemzeti hősnőjüket tisztelik benne; boldoggá avatták 1909-ben.” (Franklin Kézi Lexikon, II. 337 1.) E tudományosnak látszó bevezetés után, sietve kijelentjük, hogy alább következő mondanivalóink a legtávolabbi viszonyban sem kivánnak lenni semmiféle tudománnyal. Annyira nem, hogy azokat eredetileg a folyóirat “Magyar mosolygás” cimü, ismert rovatában szándékoztunk elhelyezni. Időközben azonban a cikkben érinteni kívánt ügy és személlyel kapcsolatban a mosolygást valami más, mélyebb régiókban járó folyamat váltotta fel a jobb Ízlésű emberek fizilógiai berendezésében s igy kénytelenek voltunk eredeti tervünket feladni. Hónapok, sőt talán évek óta halogatjuk már s most sem szívesen tesszük, de egyszer már valamilyen formában mégis csak szóvá kell tenni egy bizonyos amerikai “papné” viselt dolgait, aki itt immár hosszú évtizedek óta olvastat különböző futkározásai és jelentéktelen handa-bandázásairól. Nem kötheti meg kezünket az a körülmény, hogy “gyönge”nőről van szó, mert hiszen az illetőnek feltűnési viszketege immár a közéleti tekintélynek látszani akarás Csimborasszóit horzsolgatja. Aki pedig mindenáron közélgtesdit játszik, annak számítania kell arra, hogy egyszer-másszor a körmére néznek. Vegyük azonban elébb szépen sorba a dolgokat. Szívesen írjuk le, hogy Magyar- Amerikában legalább negyven, ha nem több, olyan református papné van, aki hosszú évek óta hűséges segítő társa férjének az egyházi munkában. Vezetik a Nőegyleteket, tanítják az énekkarokat, oktatják a gyermekeket, felügyelnek a vasárnapi iskolákban, nevelik a serdülő leány-ifjúságot, forró nyári napokon verejtékeznek a nyári iskolákban s ezen kivül vezetik — és pedig kitünően vezetiksaját háztartásaikat, tisztességgel és tisztességre felnevelik saját gyermekeiket s általában mindenütt ott vannak, ahol az ő munkájukra és segítségükre szükség van. Ezek a tiszteletes asszonyok végzik a maguk dolgát becsületes kitartással, szótalan szorgalommal, áldozatos keresztyéni lélekkel, szinte névtelenül. Semmit vagy csak nagyon keveset hallunk s még kevesebbet olvasunk róluk. Mert ezek a tiszteletes asszonyok tudják, hogy mi a szerénység. Ezek a tiszteletes asszonyok nagyon jól tudják azt is, hogy Isten országában végzett munkájukat számon tartják ott, ahol a becsületes, igaz lélekkel végzett minden forgolódást számontartanak. És ez nekik elég. Ezek a tiszteletes asszonyok névtelen hősei az amerikai magyar gyülekezeti életnek. Mert ezek a legalább negyven tiszteletes asszonyok valóban — papnék. Adassék nekik teljes és őszinte tiszteletünk bármely felekezetben szolgáljanak is. Ellenben . .. Van itt Amerikában egy u. n. “papné” nevezzük egyszerűen, “Illető Hölgynek”, akiről csak az utolsó nehány hónap alatt is többet kellett olvasnunk, mint a többi negyven papnéról az elmúlt húsz esztendő alatt összesen. Vájjon mi lehet ennek az oka? Vájjon annak a negyven vagy hány tiszteletes asszonynak tudása, erényei, munkája, áldozatos, küzdelmekkel teli élete olyan jelentéktelen volna, hogy ezred vagy tizezredrésznyire törpül ama bizonyos Egyetlen Egyke ugra-bugrálásai mellett? Vájjon annak a negyven s egy nehány igazi papnénak semmi feljegyzésre méltó eredménye nincs a magyar életben? Dehogy is! — Az okot másütt kell keresni. Ott, hogy a negyven jó tiszteletes asszonyoknak kisebb gondja is nagyobb annál, hogy hetenkint-naponkint-óránkint feltelefonálják vagy férjeik által feltelefonáltassák A MI SAJÁT KÜLÖN “JEANNE D’ARC”-UNK.
