Magyar Egyház, 1929 (8. évfolyam, 9-12. szám)
1929-09-01 / 9. szám
19 adventisták, a baptisták, pünkösdisták, ezen a “tizeden” építik naggyá munkájukat. Nem egytől hallhatod, hogy boldog, ha heti keresetéből a tizedet odaadhatja egyházának. Olyan nagy bűn volna az, ha a magyar református ember is sokat és szivesen áldozna Egyházáért? Nem lehetne erre reánevelni a mi magyar testvéreinket is? Igenis lehet! A Független Egyházaknál már sok helyen nagyon közel vagyunk ehez. Ámde a reformed és másüvé csatlakozott egyházaknál, ahol a tagok szeme be van kötve, nem láthat senki tisztán, nem tudhat senki biztosat, ott lehetetlen ilyesmit még csak el is képzelni. És akik ilyesmit mernek hirdetni, vagy pláne meg is tudnak valósítani a független gyülekezetek életében, azokat ki kell közösíteni nagy 4mer‘kából, munkájukat pedig mindenestől szét kell rombolni! Úgy látszik, missziósék szerint ez az ut vezet a hires “lelki egység”-hez! Bár nem tartozik szorosan e tárgyhoz, azért legyen szabad még e “lelki egységes” munkát végző és eredményt elérő papoknak egy másik nagy bűnéről is megemlékezni itt. A hírhedt “Tájékoztatóban” van egy pont, mely a független papoknak bünéül rójja fel, hogy “nyomorúságos fizetésükből tartják el egyházaikat”. Istennek hála, mi ma már “csak” fizetéseinket adhatjuk oda egyházaink megmentésére, és mégis bűnösök vagyunk benne. Óh mennyi bűn terhelheti — a “Tájékoztató” szerkesztőinek ilyen felfogása szerint — a hitvalló magyar református papok lelkét, kik kényelmes parókiájukat, családjuk békéjét, boldogságát, és ha kellett: életüket is feláldozták és mentek számkivetésbe, gályákra, csak egyházuk megmaradhasson, hitök diadalt vehessen. És mennyi felelősség nyomhatja ezek szerint az őskeresztyén egyház áldozatos tagjainak, sőt magának, hitünk fejedelmének, az egész világ bűnéért életét odaáldozó. Megváltónak lelkét? A Megváltónak, a nagy elődöknek ugyan mi a nyomukba sem léphetünk, de igenis adunk amit tudunk, amit egy magyar paptól joggal megkivánhatnak: becsületes önfeláldozással folytatott életet, az idegenbe szakadt magyarság hitének, nyelvének, vagyoni értékeinek a megtartásában. Mert nem csak a magyar szó tanítására kell hivatkozni, mint azt az ellenkező oldalon teszik. Azt ott is nagyon jól tudják, hogy ezt egyelőre igazán nem volna tanácsos, a magyar egyházaktól elvenni, hiszen akkor könyörtelenül csapna le reájuk a sujtoló magyar kéz és seperné le őket, miszsziós csalafintaságaikkal együtt, a sok esetben méltatlanul bitorolt katedrákról s venné le vállaikról a jogosulatlanul oda kanyaritott magyar papi palástot. * Kicsiny donorai gyülekezet, el akartak hát téged is némitani, hogy ne légy emlékeztető, élő mementó, álmatlan éjszakákon feljáró, lelkiismeret-mardosó sok olyan papnak, akik a te s még nem is csupán egy más független egyházközség létezése ellenére is teljes meggyőződéssel merik hirdetni, hogy az Amerikába szakadt magyar ember nem elég erőshitü ahoz, hogy egyházát képes legyen fenntartani. Magyar református nép! — mikor ébredsz már öntudatra? Úgy látszik, sokat kell szenvedned, mig szemeid teljesen kinyílnak! Hiszen én is csak ma jöttem arra, hogy mi volt a célja annak a “Szeretet csomagnak” amit a Donorán töltött első karácsonyom estéjén, nem kis csodálkozásomra, az egyház egyik volt tagjától kaptam, de aki ott létem utolsó percéig sem tudta reá szánni magát, hogy velem független Egyházunk érdekében dolgozzék ! Most azonban annál nagyobb erővel fáradozik szétrombolni azt, amit két esztendő becsületes munkája megteremtett. Most már tudón mi küldte azt a “szeretet csomagot”. A judási lélek! Donorai nép, nehány megtévedt testvérem ! hogy tudtál helyt adni szivedben a gyűlölet szította átkos munkának? 1 J
