Magyar Egyház, 1929 (8. évfolyam, 9-12. szám)
1929-12-01 / 12. szám
9 “Ök pedig vagy hallják, vagy nem hallják, mivelhogy pártos ház, hadd tudják meg, hogy próféta volt köztük.” (Ezékiel 2:5.) Izráel népéről ismertető jel gyanánt azt jegyzi fel a próféta, hogy “pártos ház”. Mi magyarok otthon is pártos nép vagyunk, de ez az ősi tulajdonságunk még jobban virul itt Amerika földjén. Hány felé szakadtak itt még azok is akik otthon egy test voltak: a reformátusok? Ezt a pártos népet mégis magyarnak és keresztyénnek mi tartja meg? Az ha közöttük prófétai lelkek járnak, beszélnek és cselekednek. Hadd osszam három csoportba ez alkalommal az embereket. Az első csoportba azok tartoznak, akik emberi nyelven beszélnek ugyan, de halhatatlan lelkűk ellenére sem sok vonás különbözteti meg őket az állatoktól, legfeljebb a — bűneik. A második csoport az átlag emberek csoportja. Ezeknek vannak érdekeik, van éhségük van szerelmük, melyeknek kielégitése után nem sok vizet zavarva élik a maguk önző életét s csak nagy néha nyitják ki szemeiket és füleiket más érdekek számára is, sőt talán dobnak is valami koncot, valami asztalukról hullott morzsát olyan célok elébe is, melyek pedig az egész szivüket kérik tőlük. Mint a hegyláncok közül a hófedte hegycsúcsok, mint Amerika nagy városainak átlagos utcasoraiból a felhőkarcolók, úgy emelkednek ki az átlag emberek közül a III. csoport a prófétai egyéniségek. Azokon kívül is, akik a Bibliából ismerőseink, vannak a világ történetében — Istennek hála — szép számmal prófétai egyéniségek. Ki a próféta? “Az az ember, aki azt, amiről meggyőződött parancsként adja a tömegnek tovább.” Prófétai egyéniségek tehát a meggyőződés és a meggyőződés mellett bizonyságot tevés emberei. Tanítják minden valamire való lelkészképző intézetben, hogy minden papban prófétai léleknek is laknia kell. Én a próféta és pap közötti különbséget abban látom, hogy a próféta Istentől jön és az emberekhez megy Isten parancsaival; a pap az emberektől jön és Istenhez megy az emberek kéréseivel. Nyilvánvaló tehát, hogy az igazi lelkipásztornak a prófétai és a papi lelket kell magában egyesítenie. Istentől jaj neki, ha megnémitja ajkán a prófétai szót és g.z emberek szükségeit nem látja meg, ha nem engedi szóhoz jutni működésében a papi lelket. Az, Aki tündöklő homlokkal minden volt és jövendő ember nemzedékek közül úgy emelkedik ki, mint a Mount Everest a föld hegyei közül, a mi Urunk, a Jézus, az nemcsak próféta, hanem pap is volt. A kettőnek olyan összhangja töltötte be életét, hogy Hozzá itt is hódolattal mehetünk tanulni mi lelkipásztorok, ma és mind az idő végezetéig. Ő volt az, aki az Isten parancsolatait maradék nélkül közvetítette és aki a papi szolgálatot élete feláldozásával végezte el. Ha mégis azt kérdezné tőlem valaki, hogy a két vonás közül melyiket tartom a lelkipásztorban értékesebbnek, akkor megint az Ur Jézus szent életére tekintve, habozás nélkül felelném — a prófétait. Papok teremnek és készülnek különféle intézetekben, de a prófétákat az Isten Lelke szüli. A papi foglalkozást el lehet tanulni, de a prófétai hivatás onnan felülről jő, ahol a villámok születnek s ahonnan a Lélek kel útra. Ha titeket cartereti református testvéreim megkérdeznének, hogy mit kerestetek, mikor lelkipásztort hívtatok a megürült szószékre, papot, vagy prófétát, ugyan mit felelnétek? A prófétai szót nem szívesen hallja az átlag ember. Tudja, hogy ennek a szónak a nyomán lélek jár, mely az ő lelkét keresi, pedig ő le akarja tagadni, hogy van lelke. Ez a szó kiakarja őt mozdítani megszokott, kényelmes, önző életéből és ő PRÓFÉTAI HIVATÁS. — Szószék-foglaló beszéd vázlata. —