Magyar Egyház, 1929 (8. évfolyam, 9-12. szám)
1929-09-01 / 9. szám
12 lenne, hogy a könnyű, élvezetes, szép stílusra nagy gond forditassék, mert hiszen gyermekeink nem olvashatnak annyi igazán kifogástalanul szép magyar könyvet, amiben az otthoniaknak részük van. Nekik ezekből a tankönyvekből kellene megimerni, megtanulni, megszeretni nyelvünket. (Dédelgetett kedves ábrándom, hogy Isten segítségével valamikor oda fejlődhetünk, hogy elláthatjuk gyermekeinket a magyar ifjúsági irodalmunk gyöngyeivel is.) Minden u. n. közismereti tárgynál, pl. hittan, történet, földrajz, beszéd-értelem gyakorlat lehet a módszer. Bármennyire dióhéjban kívánjuk is a gyermekektől a tanultakat, a tanító nem foglalhatja dióhéjba a közlendőket. A mi gyermekeink nem ismernek minden szót, tehát hogy a fogalmat megismerjék, egyik szóval magyarázzuk a másikat. Az eredményes tanítás első kelléke, hogy a tanító mesélni szeressen és tudjon is. Tudjon szívből szivhez, még pedig a gyermek szivéhez szólni. Ez nem könnyű dolog. Bele kell élni magunkat lelkivilágukba, ismerni kell életkörülményeiket, eddigi tudásukat, szókincsüket, stb. Odahaza hitoktató voltam. Mindig igaz gyönyörűségem telt tárgyam tanitásában. És Isten segítségével nagyszerű eredményeket értem el. De mindennél nagyobb boldogság volt számomra látni, hogy amint kicsi szájuk kinyílt a nagy figyelemben, mondhatnám áhítatban, mikor egy-egy megható történetet meséltem el nekik, úgy nyílt meg ártatlan lelkűk is, nem csak az én szivem feléjük áradó szeretete, de az ő kicsi életükben is munkálkodó Szentlélek előtt. Itt Amerikában, bizakodva, az otthoni tapasztalatokra támaszkodva kezdtem a munkába s bevallom, nem igen számítottam nehézségre. És mit kellett látnom? A gyermekek először kíváncsian, majd csak udvariasan figyelnek. Később unatkoznak, végül fáradság ül ki az arcukra. Mi lehetett az oka? Az, hogy én úgy meséltem nekik, mint az otthoni magyar gyermekeknek. És sajnálnom kellett az elveszett időt is, magamat is, de legjobban a gyermekeimet.... Drága, kicsi magyar gyermekek, idegenbe szakadt palánták, lelkűnkből lelkedzett magzatok, akik még az édesanyjuk szavát sem értik jól, akiket nem csititott a nagymama édes dajka mesékkel, akiket a nagyapa nem ejtett ámulatba régi történetek, hajdani vitézségek mondáinak, legendáinak szines szavaival, de nagyon sajnállak, de nagyon szeretlek benneteket! Oh, mit nem adnék, ha megértenétek szavamat!... Ilyen érzésekkel kezdtem újra mesélni. Remegő szívvel, óhajtva, vágyva rá, hogy megértsenek. Az Isten jó! Megadta az eredményt. A kicsi unott arcok feléledtek, megcsillant szemükben az érdeklődés fénye, arcukra kiült a feszült várakozás. S mikor már az ó-kutba vetett József szomorú sorsához jutottunk, az én apróságaim szemében megcsillantak a könynyek, keblükből feltört a sóhajtás, sőt nem egy elfojtott zokogás is hallatszott, ugv hogy magam is könnyes szemmel vigasztalgattam őket: ne sírjatok, Isten mindent jóra fordít. Nem is hagyhattam a történet végét másnapra. A történelem tanításánál is ilyenformán jártam a nagyobbaknál. Először, a merészebbek még azt is mondták: minek azt nekik tanulni, úgy sem mennek ők már Magyarországba! Később azután eseményteljes, ragyogó múltúnk, képei, magasztos alakjai magukkal ragadták fogékony, könnyen lelkesedő, mindenben hősiest kereső lelkűket s gyönyörűséggel hallgatták szavaimat. A helyes földrajz tanítás is végtelenül fontos. Nem tehetjük azt, hogy megyéről, megyére mindent megtanítsunk. Arra nincs idő, de szükség sincs. Tanítsunk, meséljünk először azokról, amiket idegen forgalom szempontjából is szükségesnek tartunk. Hogy milyen fogalmai vannak gyermekeinknek Magyarországról, nem is hinném, ha nem tapasztaltam volna. Pl. az egyik megkérdezte tőlem, hogy egészen olyanok-e a
