Magyar Egyház, 1928 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1928-01-01 / 1. szám
9 MIÉRT BÍZTA ISTEN AZ EGYHÁZAT EMBEREK ADAKOZÁSÁRA? Az Egyház az emberek adakozására van bízva. Mindnyájunk által ismert tény ez. Kiváltképen itt, Amerikában domborodik ki az Egyháznak az emberek adakozására, jószívűségére utaltsága. Itt, ahol az állam egyáltalán nem nyújt az egyháznak semmiféle anyagi segítséget és az Egyházhoz tartozás sem kötelező, hanem önkéntes. Az Egyháznak anyagiakkal való támogatását azonban sokan olyan kedvetlenül teszik s az anyagiaknak előteremtéséért olyan áldozatokat kell hozni az Egyháznak szellemiekben, hogy akaratlanul is ajkunkra tolul a kérdés: Vájjon miért hagyta Isten az Egyházat emberekre? Hisz’ Ö az Egyházat szereti. Egyszülött Fiát adta érette, hogy azt megszentelje, megtisztítsa (Efezus 6,25-26). És Ö nála semmi sem lehetetlen. Ő, Aki a kövekből is képes volna íiakat teremteni Ábrahámnak, azt is bizonyosan megtehette volna, hogy bűnös emberek kényétől-kedvétől teljesen függetlenítse az Egyházat és közvetlenül Ő viseljen róla gondot Minek tette hát szellemiekért nem szívesen áldozó emberek nem-szeretem terhévé? Minek kárhoztatta arra, hogy tevékenységének aránytalanul nagy része anyagiakért való küzdelemben merüljön ki? Minek van az, hogy épen neki, a mennyei kincsek őrének, hirdetőjének és közlőjének is földi kincsek után kell törekedni ? Testvérem, ennek okának kell lenni. Nagy és szent okának. Az Anyaszentegyháznak a mi áldozatkészségünkre utalásából olyan áldásokat vár Isten, amelyekért érdemesnek látja Anyaszentegyházát a mi reánk utaltsággal járó megaláztatásoknak és keserveknek alávetni, ö ezzel az intézkedésével is épen olyan bizonyosan a mi javunkat akarja, mint azzal, hogy Fiát érettünk adta. Ez a feltevés az egyetlen indok, amellyel az Egyháznak emberekre való ráutaltságát lélekmegnyugtatóan megmagyarázhatjuk. Mik lehetnek már mostan azok az előnyök, melyek ebből reánk származnak. Először is a hívőnek alkalom adatik arra, hogy hitéről, Isten iránti hálájáról az Anyaszentegyház fentartását és Isten országának terjesztését szolgáló jó cselekedetekkel bizonyságot tehessen . . . Isten, önmaga és az emberek előtt. Másodszor alkalom adatik ez által még a legegyszerűbb, a legelfoglaltabb és a legtanulatlanabb hívőnek is arra, hogy valamit tehessen az Isten ügyének e világban való diadalmaskodásáért. Nem mindenki prédikálhat, nem mindenki taníthat, de mindenki adakozhat, mindenki tehet valamit az Anyaszentegyházért, melyre az Isten örömüzenete, evangyélioma isteni nagy parancsolattal bízatott. És amikor az Egyházért tesz valamit: a maga tehetsége szerint az Isten országának diadaláért is cselekedett. Harmadszor a hívek sokkal jobban a magukénak, szivükhöz nettnek érezhetik igy az Egyházat, mintha az egy tőlük teljesen független, náluk nélkül is gondtalanul megélni tudó intézmény volna. Szeretet, hűség és ragaszkodás helyett inkább irigységgel és bizonyos ellenszenvvel tekintenének rá, ha gondtalanul, nyugodtan, örökbiztosán állana itt ebben a sok bajos világban, ahol senki sem él gondtalanul s ahol épen ezért irigység tárgya mindenki és minden, amely csak viszonylagosan is gond nélkül élhet a világban. Az evangyéliom szerint reformált egyházainknak hatalmas védőpajzsa például a jelen időkben is az ő szegénységük azokkal szemben, akik egyébként semmiféle egyháznak nem barátai. És negyedszer Istennek ez a végzése azáltal is szolgálja a hivők javát, hogy a hívek lelki javának munkálására rendelt Egyházat nem engedi elkevélyedni, rendeltetéséről megfeledkezni, szolgálat helyett uralkodásra vetemedni. Az a tény, hogy Isten az Egyházat hivő és Isten jóságát megtapasztalt és meggondolt emberek áldozatkészségére bízta: folytonosan arra kényszeríti az Egyházat, hogy az embereket hívőkké és Isten jóságának megtapasz
