Magyar Egyház, 1928 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1928-04-01 / 4. szám
13 formátusoknak valló papok figyelme erre már nem terjedt ki, bizonyítván ismét azt, hogy nagy kózbevettetés vagyon a szó és a cselekedet között. A délutáni gyűlésen a deklaráció paszszusok szerinti tárgyalására került a sor. Mindjárt maga az egyesületnek a deklaráció által ajánlott neve: “Amerikai Magyar Kálvinista Lelkészegyesület’’ — élénk vitát provokált. Nem azért, mintha nem a tényleges állapotot fejezte volna ki ez a cim, hiszen meg kell állapitanunk, hogy ez volt az egyetlen pont, amelynél a csatlakozott magyar nyelvű lelkészeket a lelkiismeret némi őszinteségre kényszeritette, belátván azt, hogy hétféle kálvini irányú felekezetbe tartozó magyar lelkészeket még sem lehet a "magyar református” névvel jelölni, hanem azért, mert a “kálvinista” név könnyen félreértésre adhat okot. Ezt a csatlakozottak részéről is belátták egyesek. Mi tehát az intencionált név helyett azt ajánlottuk, hogy neveztessék az egyesület “Amerikai Magyar Lelkészek Kálvin János Egyesületének”, vágy ha ez ellen kifogás volna, magyar református egyházunk valamelyik nagy alakjának a nevéről. Emez észszerű s a tényleges állapotot kifejező nevet azonban a többségben lévő csatlakozott lelkészek nem fogadták el, hanem elnevezték azt “Amerikai Magyar Református Lelkészegyesület”-nek, azzal a megokolással, hogy a magyar református név népünk előtt sokkal népszerűbb, mint bármelyik másik ajánlott név! Vagyis magyar “kálvinista” lelkészek nem átallották templomban szavazatukkal is megpecsételni a hazugságot: ők ugyan nem magyar református lelkészek, de mivel népünk bármelyik felekezetbe lett légyen is beerőszakolva, annak tartja magát s az ellenkezőnek nyílt bevallása kellemetlen eredményekkel járna, ők is annak nevezik magukat. A rosszhiszeműségnek ilyen vaskos formában való bemutatása után egész bátran kivonulhattunk volna abból a templomból, ahol ilyen megtörténhetik, de mivel eltökélt szándékunk volt kitartani egészen addig, ameddig ez magyar református felfogásunk teljes megcsufoltatásáig lehetséges volt: vártuk a következőket. A deklaráció második passzusa egy az alázatosság mázától csepegő bünbevallás volt, amelyben a csatlakozott lelkészek igen alapos okkal a magyar református vallás és Egyház, valamint a magyar faj ellen elkövetett vétkeikről tettek őszinte vallomást. Mivel ezt a passzust egyhangú szavazással óhajtották keresztül vinni, természetszerűleg tiltakoznunk kellett ellene. Mi magyar református lelkészek minden emberi gyarlóságunk mellett is mégsem vállalhatjuk magunkra azokat a bűnöket, amelyek ellen erőnk utolsó cseppjéig, lelkünk tüzének utolsó szikrájáig harcolunk. A magyar református vallásért és magyar fajért nálunknál tettek már többet s hiszsziik, hogy lesznek magyar református emberek, akik tenni fognak többet is, de reménytelenebb helyzetben, nagyobb akadályok ellen a modern kórban a magyar református vallásért és a magyar fajért úgy senki sem küzdött, mint mi, akik teljesen magunkra hagyatva, egyedül a kegyelmes Isetnben és vallásához hü népünkben bizakodva küzdünk meg nem lankadó erővel s az eredmény felől semmit nem kételkedve. Nem csoda, hogy egyik igen neves Kossuth zarándok martiromságnak nevezte életünket és küzdelmünket. Igen, mi mártírok vagyunk s alázatos büszkeséggel hordozzuk a vele járó keresztet, mert a keresztyénség két ezred éve bizonyítja, hogy a mártírok ügye mindig győz. A harmadik szakasz a lelkészegyesület céljairól szólt: kartársi jó viszony, testvéri összetartás, közös célokra való rámutatás, stb. iskolás példája annak, hogy hogyan lehet sok szóval semmit mondani. Mi a lelkészegyesület legelső feladatául és céljául a gyülekezetek magyar református alapon való egyesítését jelöltük meg s kértük ennek elfogadását. A csatlakozottak álláspontja merev visszautasítás volt. Ekkor, csak azért, hogy az együttműködésre a legutolsó lehetőség is meglegyen, azt indítványoztuk, hogy ha ezt nem lehetne keresztül vinni (bár maga puszta létezésünk meggyőző bizonyítéka annak, hogy mi magyar
