Magyar Egyház, 1928 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1928-02-01 / 2. szám
% 5 “MÉLY SZÁNTÁSU EVANGELIZÁCIÓ”. Különös figyelmébe Nt. Révész Imre debreceni lelkipásztornak s mindazoknak, akik az amerikai magyar református életet figyelik vagy úgy érzik, hogy abban őket ítélkező Amerikai magyar papok évtizedek óta járnak Magyarországba látogatóba. Némely esztendőben szinte tucatszámra vitte-hozta őket a hajó. A hazalátogatók közül aránylag igen kevés volt, aki megelégedett volna a puszta látogatással. Legtöbbjük alaposan meg-meglobogtatta magát a különböző nagyobb református centrumokban s mint e sorok Írója személyesen is tapasztalta, közülök nem egy az amerikai u. n. “negyven milliós protestantizmus” kéretlen nagyköveti minőségében tetszelgett a tájékozatlan magyarországiak előtt akkor, amidőn hátamögött legfeljebb egy száz-kétszáztagu egyházacska “óriási protestáns tömegei” maradtak itt. A magyar ember hiszékeny a külföldivel szemben s különösen a háború szülte nyomorúságok között még a hivatalos Egyház reprezentánsai is szívesen elégítették ki a látogatók feltűnési viszketegét azzal, hogy módot adtak nekik “előadások” tartására előkelő helyen, előkelő közönség előtt. Úgy gondolkodtak ugyanis, hogy bár az előadó modora, viselkedése, képzettsége alapos kívánnivalókat hagy maga titán, de azért... hátha ! ? Elvégre Amerikából jött s az ördög tudja, hogy ott ki kicsoda-micsoda. Ezekből az előadásokból aztán alaposan kiábrándultunk otthon. Alkalmunk volt például évekkel ezelőtt Debrecenben egyszerre két amerikai magyar lelkész “előadásában” gyönyörködni. Őszintén mondhatjuk, hogy csapni való rossz előadás volt. Olyan jelentéktelen, értéktelen, gyermekes dolgokat hordtak össze-vissza, mintha hallgatóságuk nem egyetemi tanárok, képzett papok, orvosok, ügyvédek, egyetemi hallgatók s magasabb osztályú középiskolai növendékekből állott volna, hanem saját “sunday school”-juk többé-kevésbbé “magyarul is” beszélő gyermekeiből. De ez még hagyján. Elvégre mindenki olyan előadást tart, amilyet tud. Hanem a baj ott volt, hogy azok az urak aztán úgy gondolszó illeti. ták, hogy most aztán meghódították a világot. Hóditói kegyes leereszkedésükben pedig nyakra-főre Írogatták össze az otthoni szükségleteket. És Ígértek. Tücskötbogarat, papirt és aranyat, gépeket és képeket, palástot és szövetet. És mindent, amit csak képzelni lehet. Vagonlakók és özvegypapnék, káplánok és püspökök, köz- és tanácsos-rendek, nagyok és kicsinyek mind megkapták a maguk Ígéretét ezektől a “nagykövetektől”, akiknek háta megett ott állott — amint sejttették — Amerika soksok milliós protestánssága . .. s talán még most is ott áll, ha meg nem halt. Hogy az Ígéretekből mi és mennyi váltatott be, azt most nem óhajtjuk tárgyalni, de annyit tudunk, hogy igen előkelő embereket gyanúsítottak meg annak idején otthon azzal, hogy az amerikai adományokat elkezelték, holott azok soha meg nem érkeztek vagy olyan jelentéktelenek voltak, hogy csak cseppet jelentettek a tengerben. Egyrészt tehát — nem lévén világos megkülönböztetés az amerikai angol és az amerikai magyar reformátusságunk anyagi helyzete felől — a ferde előadások kapcsán hamis kép alakult ki a nagyközönség előtt, másrészt pedig úgynevezett hivatalos körök előtt az amerikai protestáns közületek segítő készsége lett tulszinezve. De egy szó emlités sem történt az előadásokban soha arról, hogy a magyar református faji és vallási temperamentumának megfelelnek-é azok a közösségek, amelyekbe reformátusságunk itt belekényszerült vagy belekényszerittetett. A háború utáni kétségbeesett pátronus-keresés hangulatában otthon mindenki azt hitte el ferde előadások után, hogy a magyarországi egyháznak csak kezét kell kinyújtania, csak néhány itteni egyházát kell átengednie s ez egész világot megnyeri. Valami olyan gondolkodás lett úrrá, hogy a nagyobb amerikai közösségek kész örömmel engedik át szószékeiket s nyilvánossá-
