Magyar Egyház, 1928 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1928-12-01 / 12. szám

17

kát, a mi szolgálatunkat, a mi időnket, a mi áldozatunkat, mert hiszen vannak Néki olyan szolgái is, akik vonakodás nélkül, felhányás nélkül, köszönet és dicséret várása nélkül is készek elvégezni az Ő munkáját, még pedig még jobban mint mi. Ez a tény minket megaláz, Istent pedig felmagasztalja.

Látjuk ragyogóbban felltündökölni az Istennek szentségét. Az angyalok is “szentek”, de Isten szentsége még az övéket is annyira felülmúlja, hogy éjjel nappal “Szent, Szent, Szent”-nek magasztalják (Ézs. 6:3; Jel. 4.8.)

Látjuk Istennek a bűnt senki részéről meg nem tűrő igazságát. Látjuk abban, hogy még az angyalok közül sem kedvezett azoknak, akik vétekbe estek, hanem “mélységbe taszítván, a sötétség láncaira adta oda őket, hogy fentartassanak az ítéletre” (II. Pét. 2. 4).

íme, csak egy néhány bizonysága annak, hogy az angyalokkal való foglalkozás mennyivel neveli és mélyíti Isten ismeretünket is.

3. Az angyalokról szóló tanítás nyomában okvetlenül felfakad a szivünkben az angyaloknak Isten kegyelméből való és Istentől irányított gondviselésszerü szolgálataiban való hit. Ez a hit közelebb hozza szivünkhöz az Isten gondviselését. Valahogy jobban megérzékelteti velünk az Istennek közellétét. Amint a három zsidó ifjak a tüzes kemencében, Dániel az oroszlánok vermében s talán maga az Ur Jézus is a Gecsemáné kertjében jobban megérezték, hogy közel hozzájuk az Isten, mert az Urnák angyala velük volt: Ugyanúgy közelebb érezzük magunkhoz az Isten gondviselő kezét mi is, ha tudjuk, hogy vannak Néki olyan szolgái, akiket fel szokott használni övéi javának munkálására. Ez minden bizonnyal reálisabbá teszi előttünk az . isteni gondviselést és növeli abban való hitünket, és az iránt való bizodalmunkat. És ez nem lekicsinyleni való nyereség.

4. Az angyalok létezésében és munkájában való hit növeli bennünk a keresztyén vallás természetfeletti jellegének a megérzésére való képességet. Mert az angyalok a dolgoknak a mi világunk feletti rendjéhez tartoznak. Ahoz a rendjéhez, amelyhez tartoznak a keresztyén vallásnak legsajátosabb és az élet legmegrázóbb alkalmaiban a legtöbb vigasztaló, felemelő és erősítő erővel biró igazságai is. Azok a dolgai, amelyek nagyszerűségükkel és nem e világból való voltukkal felülhaladják a mi, ehez a világhoz szabott, és isteni megvilágítás nélkül ama másik világ dolgaihoz mérten szűk eszünket. Épen ezért nagyon sokszor és nagyon sokan közülünk hajlandók azokat a dolgokat vagy figyelmen kívül tartani, elhanyagolni s megoldatlanul hagyni, vagy pedig egyszerűen és oktalanul letagadni. Ez a mindenkori racionálista eljárás. Az előbbi szelidebb, türelmesebb, “liberálisabb,” az utóbbi durvább s leplezetlenebb formájában. Ezt az irányt a mi Urunk Jézus Krisztus korában a világias és ledér gondolkodású szadduczeusok képviselték, akik “azt mondják, hogy nincs feltámadás, sem angyal, sem lélek” (Ap. Csel. 23:8) és akik a mi Urunk Jézus Krisztusnak a legelszántabb ellenségei voltak és akik a Pál apostol elveszejtéséért is tusára keltek a farizeusokkal. Ebből látni, hogy az angyalok tagadása rendszerint és természetszerűen együtt jár a többi végső dolgoknak (Krisztus második eljövetele, feltámadása, utolsó Ítélet, örök kárhozat,) és a keresztyén vallás ama dolgainak a tagadásával, amelyeket az Istentől meg nem világított és erre a jelenvaló világra korlátolt emberi elme nem képes felfogni. Viszont ebből következik az is, hogy a hol sikerül felébreszteni az angyalok létezésében és munkájában való hitet, ott sikerült megtörni a keresztyén vallás természetfeletti jellegével szemben fennálló érzéketlenséget, sőt ellenszenvet is. Röviden, ott sikerült megtörni a racionálizmust is, annak mind rejtettebb s öntudatlanabb, mind pedig nyíltabb és öntudatosabb formájában. S mire van ma a magyar reformátusságnak jobban szüksége, mint épen erre?! Hiszen egyenesen megdöbbentő az, hogy mennyire belé ette magát a racionálizmus népünk szivébe! Lassabban