Magyar Egyház, 1928 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1928-12-01 / 12. szám
12 ki a táncmulatságokból befolyt jövedelem. Sőt ma már egyenesen kerüljük a táncmulatságot. Szép bevételi forrás még egy-egy lelkész beiktatási, vagy más jubileumi bankett. Az előbbi pl. nálunk tavaly 240, az utóbbi — templomunk 10 éves jubileumát tartva — 400 dollárt jövedelmezett. Ám ezt a szép hasznot hogyan tudjuk elérni? Úgy, hogy a 150-200 személy számára szükséges ételnemüt összeadják az áldozatkész nőtestvérek, finoman el is készítik és amikor elfogyasztásra kerül a sor, ki-ki megváltja a maga 1 dolláros bankett jegyét. Amit önként összeadtak, azt meg is fizetik. No, és a jegyek H-ét elhelyezik oly helyeken, angol üzletekben, bankokban, orvosoknál és más angol ismerősöknél, akik csak fizetnek, de ritkán “érnek rá” el is jönni. Ilyen gazdálkodás mellett 30 családból álló egyházunknál egy évi bevétel volt 3000 dollár, ami egyházunk fentartására teljesen elegendő, sőt 300 dollár pénztári maradványt eredményezett. És ez még nem a maximum. Példa rá a csak 26 családból álló leechburgi testvér-egyház, ahol az évi forgalom meghaladta az 5000 dollárt is. Ugyanis ott a magyar áldozatkészségből épített szép templom a presbyterián misszió kezére kerülvén, a független egyház tántoríthatatlan tagjainak uj istentiszteleti helyiségről kellett gondoskodnia, s ezért 17,000 dollár terhet vállaltak magukra, és Isten különös segítségével arról gondot visel, az ő dicsőségére és a magyar áldozatkészség legszebb bizonyságára. Lássuk még, csak egész röviden, egyházunk történetét. Az első istentiszteletet 1903 decemberében tartották meg Donorán. Már akkor volt itt majdnem annyi református, mint ma. Ez időtől fogva egész 1918-ig idegen templomokban történt a hívek templomi kiszolgálása, mig végre 1918 május 26-án felszentelték e kis gyülekezet áldozatkészségének legelső fényes tanúbizonyságát, a több mint 7000 dollárba kerülő templomukat. A templom elevenebb egyházi életet teremtett ugyan, de nem hozta meg az igazit! A beszolgáló lelkészek, közülök különösen Sebestyén Endre, fáradságot nem ismerő buzgósággal szolgálták ki gyülekezetünket, de mindent ők sem adhattak. Hiába, a saját gyülekezetük volt az első, a miénk csak másod sorban jöhetett számításba ! Érezték is ezt a hivek; mintha egy nagy ür lett volna egyházuk életében. Fájóan tapasztalták, hogy valami hiányzik körükből. Nincs köztük az a kovász, mely a kicsiny tésztát is megerjeszti; az az erő, mely nagyok és kicsinyek gondját, lelki vezetését, szellemi nevelését állandóan vigye, erőről-erőre, nyereségről-nyereségre emelje. Valahogy a lelkiekben is, de az anyagiakban is, nem előre, de inkább hátra fele haladtak. Ennek átérzése érlelte meg a gyülekezetben, azt a szép gondolatot, hogy ők is lelkészt hozatnak ki maguknak! 1926 junius 6.-án iktatták be nagy lelki örömmel első lelkészüket, tiszteletes Novák Lajost. Fájdalom, Isten újabb áldozat hozatallal tette őket ismét próbára; egy év sem telt el, másik lelkészt kellett kihozatniok. A gyülekezet ez áldozatos próbát nemesen kiállta és állja ma is, amikor uj lelkésze ellátásával járó anyagiterhét könyvnyedén bírja, sőt, mint a pálma a nagyobb teher alatt, jobban izmosodik, anyagiakban és mindenek felett lelkiekben egyre gyarapszik. Miből tartja és tarthatja fenn tehát egy 30 családos gyülekezet magát Amerikában? Abból a szent magyar ős erőből, mely messzi tőlünk a Kárpátok ölén 1000 év óta kiapadhatatlanul csörgedez és amely ide se kérni, koldulni, de alkotni, teremteni jött. Megteremteni a maga egyéni boldogulását, családja biztosabb jövőjét. — És méltán kérdezhetjük, szégyent vallott itt az a szent erő? Nem és ezerszer nem! A magyar teremt, alkot és nem koldul! Adjuk meg hát nekik egyházi téren is az önfentartás lehetőségét, hagyjuk meg őket hitvallásos magyar reformátusoknak, öntsünk beléjök önbizalmat és vegyük ki már hóna alól az arra reá nem szoruló, épp azért orcapiritó “mankót”. Marton Sándor.
