Magyar Egyház, 1928 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1928-01-01 / 1. szám

4 A MINDEGY-HIT ÉS A SZOKÁS-VALLÁSOSSÁG Irta: TUKACS GYÖRGY. Talán még nem volt egyetlen korszaka sem a történelemnek, amelyben annyit vi­tatkoztak volna az emberek az Isten létezé­séről, a keresztyén vallás igazságairól, mint ez a mi igen “felvilágosodott” korszakunk, viszont nem tudok olyan évszázadról sem, amelyben olyan nagyon keveset tudtak vol­na az emberek hitünk és vallásunk felöl, mint amilyen szánalmasan keveset a mai emberek tudnak. A mai kor emberét elvakitja a világ szédületes haladása. Annyira bízik önma­gában, hogy nem akar Segítőről hallani sem. Két kezére s elméjére bízza sorsát. Ameddig ez a két segítő erős, addig büsz­kén járja az élet kimért útjait. Nem vesz tudomást a gyengéről, nem néz a hátul levőkre, csak előre törtet. Mindegy, hogy milyen eszközökkel, nem fontos, hogy mi­lyen utakon, csak az a fő, hogy előre! Legeslegelejére az embereknek! Lelkiismerete, hite, becsülete majdnem a semmivel egyenlő az ilyen embereknek. Barátokat nem ismer. Legfeljebb csak cim­borákat, vagy cinkostársakat, akiket éppen olyan könnyű megszerezni, mint faképnél hagyni. Hitvány üzletté degradálja egész emberségét. Minden szent előtte, ami vala­mit jövedelmez, viszont semmit érő rongy gyanánt rugja-dobja el magától azokat az értékeket, amelyeket ő “a mindent tudó” semmibe sem néz. Unatkozik, ha magas­­sabb rendű dolgokról folyik a beszéd s va­lami leírhatatlan és kibeszélhetetlen keser­nyés mosolygással méri végig azokat, akik előtte Istenről akarnának bizonyságot tenni. Ha megszólal, ostoba tájékozatlansággal csak nevetségessé tenné magát. így a leg­többször azzal a nagyon elcsépelt frázissal inti csendre az embereket, hogy “hagyjuk a vallást, ósdi téma ez! Egy az Istenünk, tehát ne vitatkozzunk.” Az ilyen emberek a legtöbbször még dicséretet is kapnak. Valamivel jobbak a semmihitüeknél. Legalább is igy tűnnek fel. De ha szemügyre vesszük őket, akkor látjuk, hogy az ilyen embereknek és a sem­mihitüeknek a hitét egészen nyugodtan összekapcsolhatjuk az egyenlőség jelével. Legfeljebb annyi a különbség köztük, hogy az egyik semmit sem mutat, a másik pedig azt mutatja, amije nincsen. Szeretném, ha egy is az én nagyon kedves olvasóim közül venne magának egy kis fáradságot s megkérdezné az ilyen em­bereket álláspontjuk felöl. Indokolja meg azt, hogy miért nem hiszen? Kiben hiszen? Miért ebben s miért nem Abban? Könnyű a próba. Meg is éri a fáradságot. Olyan gyarló feleletet fogunk kapni, amely halva születet igazságokkal és önmagát megcáfoló állításokkal lesz tele. Legénykedéssé, Ízlés­telen utánzásokká fog törpülni az egész okoskodás. Idézni fog utszéli szónokoknak ellesett beszédeiből s a ponyvairodalom értéktelen termékeiből. Ha ezeknek a mé­reteit meghaladja a beszélgetés, tehetet­lenné válik. Ugyanilyen a mindegyhitü ember is. Ez nem református, nem is katholikus. Olyan mindig mint a világ. Egy tál len­cséért áruba bocsátja szent örökségét. Az­zal akar a környezetének tetszelegni, hogy ma helyeslőleg bólint arra is, amit tegnap még egy másik társaságban letagadott. Egyszer katholikus templomban térdel, máskor meg a református hivek közt szen­teskedik. De minden esetben körülnéz ma­gán, vájjon kik és hányán látják? Mert, ha senki sem látja nem is fárad el a templomig. Milyen sokan mondják az ilyen ember­ről, “de jó szivíi ez . . . Minden egyházat pártol, minden nyelven imádkozik s min­den templomban oda adja a maga tiz cen­tesét.” Pedig én másképpen ismertem meg őket. Azt hiszem igen jól. Az ilyen ember érdekből térdel és a látszat kedvéért szen­teskedik. Nincsen benne egy paránya sem az őszinteségnek. Gerinctelen, ezerfelé haj­lítható emberek ezek. Nem nyereség a je­lenlétük és nem veszteség a hiányuk, örö­münkben együtt mulatnak velünk, de ba­junkban és bánatunkban kikacagnak ben­nünket. Ügyetlen színészei az életnek, akik

Next

/
Thumbnails
Contents