Magyar Egyház, 1928 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1928-09-01 / 9. szám
16 — Hát az öreg Rótimre? Az nincsen itten? — Akkék csak! — vicsorítja ki a foga helyét a vén halász. Köröskörül általános a megrökönyödés ! De kész a káröröm magyarázata: — így is őszi mán a temetőférög a tagjukat — kisántiéknak! Hát azok mög kicsodák? — kérdi a néne. — Hát a csehök! — feleli. — Mög a szerbök! Olájok! — Miért kicsikék? Nagy is van belülük? — Az még jobban döglődik. — Azok mög kifélik? — A nagyántiék? — Franciák! Mög komanyisták! Röstelkedik a szüle, hogy ennyire tájékozatlan. De büszke is, hogy ennyi tanúja van az ö emböre tudományának. Kérdezi nát szaporán tovább: — Kik a franciák? — A franciák? Itt vótak tizönkilencbe. Láttad. Csupa szerecsöny. Békát esznek .. . Sömmiembörök azok! — Hát a komanyisták? — Azok? — Azok olyan kapzsifélék, akik addig lopkodik a másét, mig möggazdagszanak, oszt ur lösz belülük! S még aggodalmasabban fürkészi a boldogan menetelő népcsoportokat: — Nem tóm . . . csehök, szerbök, olájok — mind haragusznalc erre a kis magyarra ? — Mögfojtanák egy kalán vizbe. — Mi lesz igy velünk?! — jajdulnak föl a körülállók is. Csak a tiszaháti vén magyar őrzi meg nyugalmát. Ravaszul hunyorgat hallgatóságára és tempózva, lassan, komótosan pipára tölt. Mert nem utolsó élvezet olyat tudni, amit e világon senki más nem tud. Mikor aztán már vigan bodorodik feje felett a füst, jobbra-balra fülbe súgja megváltó titkát: — Nem köll ijedözni... Velünk tart az öreg — Rótimre! Most mög mán látják, velünk tart még a . . .fia is! Hihetetlen boldogság ül ki a megkönnyebbedéstől Szeged népének ábrázatára. Egymaga a szüle tamáskodik tovább: — Hátha ü se bir ántiékkal? Jól esik a pipa, de jobban esik megfelelni a fura kérdésre: — Rótimre jne bírna? Az öreg? — olyan hatalma v| n annak, értöd-é hogyha ü éccö aszongya “á” — még a tengörön túl is aszongyák az embörök hogy “á”! Ha mög ü itt a izongya, hogy “bé” — a földkerekség min lön népe aszongya, hogy “bé”! — De mit n ond kisántiéknak? Akik elvették a fődgyj inket! Angyali árta lansággal mosolyog- ezen a vén halász: — Mit mo idana? Aszongya nekik, hogy . . . “i-á” ! Älfcst igy osztán kisántiéknak mindön embc r aszongya, hogy “i-á” ! íangos derültség fogadja eme jellemzését. Vérszemindent tudó magyar, s a kedélyek foko ására nyomatékosan felemeli jobbkezénel: hüvelykujját: még, ha majd aszongya, árok, itt az üdő, taszajtkisántiékat!” Möglássák fölségös Nagyisten is lekaját majd akkbr minékíink az égbül, hogy” “No, árva! gyerökeim, ölég a pokol rajtatok, lükjétök ki portátokrul a tekergő, tolvaj szomszédodat!” Keszegvállu linasocska próbál ellenkezni : I — Háború llsz abbul! — Mikor Köröskörül a világhelyzetnek met is kap tőle Hátha hogy: “No, mag; sátok hátrébb a kendtök, hogy a ije lőtt mög csatáiul hőket fülönfogja két mög nyomi a magyar?! — száll rjiérgesen perbe a vén kuruc halász. De Inem lesz háború! Ez a nevezetös ebbe! Kiért az olájoknak a gallérját megmarkujla a töröktestvér. A csea nimötsógor. A szerböapockán röttentően a taliánkoma! — am: t Bécs elvött, azt akkorra az mán ijedtiben is letagaggya. Minékünk dogunk mindössz i csak annyi, hogy a régi határszélre — kii nasérozzunk ! —■ Hátha be eártja magát a nagyánti? — Csak árta . . . ná! Mer a szerecsönykatona, az csak k trácsonyi ajándéknak való
