Magyar Egyház, 1927 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1927-12-01 / 12. szám
31 VILÁGÍTÓ torony Rovatvezető: NÁNÁSSY LAJOS. KÉRDÉS: Mióta szokásos a karácsony megünneplése? FELELET: A negyedik század elejétől kezdve tudjuk kimutatni, hogy a keresztyének december 25-ét az Ur Jézus Krisztus testbe szállásának emlékezetére ünnepelték. Chrisostomus János 386. körül említi, hogy a karácsonyt Antiókhiában körülbelül 10 évvel azelőtt vezették be, Galliában már a 300-as évek után ki lehet mutatni, hogy a keleti keresztyénektől eltérőleg, akik a Krisztusnak emberi testbe való megjelenése emlékére a január 6-át ülték meg, december 25-ikén ünnepelték a karácsonyt. Későbben általánossá lett a december 25-iki ünneplés az egyetemes Egyház minden részében. A skót presbyteriánusok elvetették a karácsonyt a többi ünnepekkel együtt, mert megtartására a Szentirásban parancs nem olvasható. Természetesen, ha a Szentirást úgy értelmezzük, hogy abban nemcsak a hitre vonatkozó isteni kijelentések tartalmaztatnak, hanem pontosan meg van irva a szertartásra vonatkozó rendelkezés is: nem szabad karácsonykor isteni tiszteletre összejönnünk, sem nagypénteket, vág}' áldozó csütörtököt ünnepelnünk. Elvitázhatatlan tény, hogy a karácsony megünneplését csak a negyedik századtól kezdve kezdték bevezetni. Mi a Helvét Hitvallás alapján állva könnyen eligazolódunk e kérdés körül. A Szentirás a hit örök dolgaira vonatkozólag változhatatlan kijelentés, de a szertartások és ünnepek tekintetében élünk azzal a szabadsággal. amely Krisztus Egyházát megilleti. Nem azt az erőltetett és újabban több és több református által hangoztatott frázist valljuk, hogy a reformátusok a szertartás és egyházigazgatás tekintetében is csak azt tartoznak elfogadni, ami a Szentirásban nyíltan parancsolva van, mert ez esetben adventról, karácsonyról, epifániáról, böjtről, nagypéntekről, áldozó csütörtökről, Szentháromság vasárnapról és reformációi vasárnapról nem beszélhetünk. E szerint az erőitetet okoskodás szerint a papoknak nem szabad palástot venni fel. sem más papi ruhát, mert nincs parancsolva a Szentirásban. Nem szabad házastársakat sem esketnünk, mert erre sincs nyílt parancs az uj szövetségben. Ki kell hányni a harangokat, orgonákat, a tornyokról a csillagot és egyéb jelvényeket, mert nincs parancsolva a Szentirásban. Nem kell különbséget tennünk a gyűlő, felálló, nagy és záró ének között, mert ilyenről egy szó említés sincs a Szentirásban. E divatos jelszón lovagolva nyugalomba kell küldeni a gondnokokat úgy az egyházközségnél, és egyházkerületnél, valamint a tanácsbirókat, püspöki titkárokat, egyházkerületi belmissiói előadókat, mert ilyeneket nem parancsol a Szentirás. A Helvét Hitvallás a XXVII. részben azt tanítja, hogy elégséges a hívőknek néhány egyszerű, józan és Isten Igéjéből NEM ELLENKEZŐ szertartás. Tehát a szertartásokat nem a Szentirásból kell okvetlenül igazolnunk, hanem azt kell bebizonyítanunk, hogy azok Isten igéjével nem ellenkeznek. Különböző szertartások is lehetnek szokásban közöttünk, mondja a Hitvallás, ez nem akadályozza a tan és hitbeli egységet. “Az efféle szertartásokat, valamint közönbös dolgokat illetőleg mindig saját szabadságuk szerint jártak el az egyházak. Ezt cselekedjük mi is.” Tehát csak azokat a szertartásokat fogadni el, amiket a Szentirás parancsol: XVI. és XVII. századbeli merev presbyteriánus felfogás. Az ünnepek és szertartások tekintetében a kér. szabadság elvét követni: ősmagyar református felfogás volt. reánk, nézve az ma is, noha egyes XX. századbeli magyarországi reformátusok most szeretnék a régi presbyteriánus elvet gyakorlatba hozni, amikor már presbyteriánus atyánkfiái is széltében-hosszában vezetgetik be a
