Magyar Egyház, 1927 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1927-12-01 / 12. szám

25 ÍRÁS és élet KÁRHOZAT ÚTJA. Irta: Vincze Károly ÖRÖK BÜNTETÉS. Ha nem tévedek, mintegy 13 terjedelmes közlemény látott napvi­lágot e lap hasábjain “Az idvesség útja” cim alatt. Komoly igyekezet­tel, olvasóink javát igazi keresztyén igazságokkal munkálni óhajtó szere­tettel megiródott közlemények vol­tak mind. Nem tagadom, magam­nak is gyönyörűségem telt bennük, mert olyan mezőkön vittek által, amely mezőket felperzselte volt ugyan a múlt század végi és a je­len század eleji liberálizmus (sza­badszellem ü ség), de amelyeknek el­pusztíthatatlan gyökerű virágai újra kiviritottak lelkemben a Bibliának egyszerű tanumányozása nyomán és arra kényszeritettek, hogy megpró­báljam azokat Egyházunk híveinek leikébe is beleillatoztatni. Remélem, hogy kísérletem nem volt egészen hiábavaló. Talán sikerült némelye­ket a Biblia tanulmányozására ser­kentenem, sikerült némelyeket tév­­tanoktól visszatartanom, sikerült né­melyeket megrendítenem, ismét má­sokat építeni lélekben.. Ha igen, legyen erte Istennek dicsőség! Most ezzel a közleményünkkel befejezni óhajtjuk cikksorozatunkat, hogy majd Isten segedelmével másikat indítsunk meg. És pedig befejezés­­képen azt óhajtjuk itt előadni rö­viden, hogy mi lészen azoknak sorsa, akik nem járnak az idvességnek bár keskeny és kevesektől járt, de mégis életre vivő utján. Hogy nincs nekik részük, sem örökségük (Ap. Csel. 8—21) abban a boldogságban, amely az idvesség utján járóké: a bizonyos. Az ő ütjük veszedelemre visz (Máté 7— 13), tehát előbb-utóbb veszedelembe kell, hogy jussanak, ha azon az utón mindvégig megmaradnak. — Addig, ameddig húzhatják büntetés és bünhődés nélkül, talán az egész földi életet is átistentelenkedhetik olykor, de a biinhődést csak nem kerülhetik el. Ha máskor nem, a halál után utói éri, előveszi és többé el sem hagyja őket. I. Legelőször is kiszakittatnak az Isten választottai közül. Itt e földön együtt él a jó és a gonosz, mint a búzatáblán a búza és a konkoly. Itt a konkoly épen úgy élvezi a talaj termőerejét, mint a búza, csakhogy mig a búza életet hoz ki belőle, addig a konkolyban mérgek gyűlnek fel. A konkolyt itt sokszor kénytelenek vagyunk meg­tűrni azokért a buzakalászokért, melyeknek gyökerével összeszőtte gyökereit. De a halál pillanatában a türelemnek vége. A halál, ez a nagy ellenség, de nagy jótevő, és nagy igazságot-osztó is, szétválaszt­ja a konkolyt a búzától. Lázár Ábrahám kebelén ébred fel, a gaz­dag a pokolba jut. (Luk. 16—23.) És vetteték nagy közbevettetés a kettő közé. (u. o. 26. v.) Amelyet a bűnösök nem léphetnek által s nem mehetnek be az Ur áldottai közé és nem kínozhatják, nem iz­gathatják, nem csábíthatják, nem zavarhatják meg boldog lakóhelyük rendjét, mint itt e földön oly sok­szor teszik az Anyaszentegyházban. A keresztyéneknek a halálnak e szétválasztó igazságába vetett hely­benhagyó hitét fejezi ki az a Judás eltemetésében is megnyilvánult gya­korlat is, amely szerint sok helyen a keresztyénietlenül élteket és ke­­resztyénietleniil meghaltakat m é g

Next

/
Thumbnails
Contents