Magyar Egyház, 1927 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1927-12-01 / 12. szám

25

ÍRÁS és élet

KÁRHOZAT ÚTJA.

Irta: Vincze Károly

ÖRÖK BÜNTETÉS.

Ha nem tévedek, mintegy 13 terjedelmes közlemény látott napvilágot e lap hasábjain “Az idvesség útja” cim alatt. Komoly igyekezettel, olvasóink javát igazi keresztyén igazságokkal munkálni óhajtó szeretettel megiródott közlemények voltak mind. Nem tagadom, magamnak is gyönyörűségem telt bennük, mert olyan mezőkön vittek által, amely mezőket felperzselte volt ugyan a múlt század végi és a jelen század eleji liberálizmus (szabadszellem ü ség), de amelyeknek elpusztíthatatlan gyökerű virágai újra kiviritottak lelkemben a Bibliának egyszerű tanumányozása nyomán és arra kényszeritettek, hogy megpróbáljam azokat Egyházunk híveinek leikébe is beleillatoztatni. Remélem, hogy kísérletem nem volt egészen hiábavaló. Talán sikerült némelyeket a Biblia tanulmányozására serkentenem, sikerült némelyeket tévtanoktól visszatartanom, sikerült némelyeket megrendítenem, ismét másokat építeni lélekben.. Ha igen, legyen erte Istennek dicsőség! Most ezzel a közleményünkkel befejezni óhajtjuk cikksorozatunkat, hogy majd Isten segedelmével másikat indítsunk meg. És pedig befejezésképen azt óhajtjuk itt előadni röviden, hogy mi lészen azoknak sorsa, akik nem járnak az idvességnek bár keskeny és kevesektől járt, de mégis életre vivő utján.

Hogy nincs nekik részük, sem örökségük (Ap. Csel. 8—21) abban a boldogságban, amely az idvesség utján járóké: a bizonyos. Az ő ütjük veszedelemre visz (Máté 7— 13), tehát előbb-utóbb veszedelembe

kell, hogy jussanak, ha azon az utón mindvégig megmaradnak. — Addig, ameddig húzhatják büntetés és bünhődés nélkül, talán az egész földi életet is átistentelenkedhetik olykor, de a biinhődést csak nem kerülhetik el. Ha máskor nem, a halál után utói éri, előveszi és többé el sem hagyja őket.

I. Legelőször is kiszakittatnak az Isten választottai közül. Itt e földön együtt él a jó és a gonosz, mint a búzatáblán a búza és a konkoly. Itt a konkoly épen úgy élvezi a talaj termőerejét, mint a búza, csakhogy mig a búza életet hoz ki belőle, addig a konkolyban mérgek gyűlnek fel. A konkolyt itt sokszor kénytelenek vagyunk megtűrni azokért a buzakalászokért, melyeknek gyökerével összeszőtte gyökereit. De a halál pillanatában a türelemnek vége. A halál, ez a nagy ellenség, de nagy jótevő, és nagy igazságot-osztó is, szétválasztja a konkolyt a búzától. Lázár Ábrahám kebelén ébred fel, a gazdag a pokolba jut. (Luk. 16—23.) És vetteték nagy közbevettetés a kettő közé. (u. o. 26. v.) Amelyet a bűnösök nem léphetnek által s nem mehetnek be az Ur áldottai közé és nem kínozhatják, nem izgathatják, nem csábíthatják, nem zavarhatják meg boldog lakóhelyük rendjét, mint itt e földön oly sokszor teszik az Anyaszentegyházban. A keresztyéneknek a halálnak e szétválasztó igazságába vetett helybenhagyó hitét fejezi ki az a Judás eltemetésében is megnyilvánult gyakorlat is, amely szerint sok helyen a keresztyénietlenül élteket és keresztyénietleniil meghaltakat m é g