Magyar Egyház, 1927 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1927-12-01 / 12. szám
23 KÖZELEBB MAGUNKHOZ! Dehát nem épen ez-é a baj, hogy nagyon is közel vagyunk magunkhoz annyira, hogy magunk miatt nem látjuk testvéreinket, nem halljuk csüggedt kiáltásukat, sőt ez a nagy közelség egészen beárnyékolja láthatárunkat és mi nem látjuk az éltető napot, az örök Istent. Az ő ábrázatáról nem tündöklenek bele szivünkbe a világosság, a melegség és az élet sugarai. Járunk az árnyékban, élünk a sötétben, ezért fájdalom — könny-vér — mindenfelé az emberek fiai között. “Közelebb Istenhez” — ez igét bele kell dolgoznunk mindennapi életünkbe, — “Közelebb egymáshoz” — érdemes fáradsággal küzdeni ennek megvalósításáért is, de — “Közelebb magunkhoz” — mintha ez a harmadik szó nem a magasból, hanem a mélyből jönne, mintha a sötétség fejedelme az emberi szív titkos kamrájából sugdosná, ahová bejárata van s ahonnan láthatatlan huzalokon mozgatja rabszolgáinak cselekedeteit. íme ez az első kép a legközelebbi, a józan emberi értelem Ítélete, amidőn beledobjuk és megforgatjuk benne ez igét. De ne engedjük egykönnyen! Vegyünk le róla egy másik képet is, sokkal tisztábbat, mint az első volt. Nézzünk a karácsonyi vendég szemeibe! Kicsoda ő?... Az Istennek egyszülött fia, akinek ajkáról kél ama csodás kinyilatkozás: “én és az Atya egy vagyunk.” Mit hozott ő?... Hozott ennek a szomorú világnak egy drága ajándékot, hozott egy igét, egy hitet, egy tudatot, amelynek világot meggyőző ereje van. íme az ige: “Isten gyermekei vagytok.” Ó nem költői beszéd ez, mint sokan hiszik, hanem ez a legreálisabb valóság. Jézus a valóságot látta meg az emberben, az Alkotó örök vonalait ismerte fel benne, látta lelkében az isteni szikrát és megállapította annak végtelen értékét. “Mit használ valakinek, ha az egész világot megny-eri is, lelkében pedig kárt vall” — mondja, tehát az ember nagyobb, drágább mint a világ, mert Istennek gyermeke. És hozott még egy drága meggyőződést, hogy bűn, betegség, halál ellenére is a megnyomorodott, az Istentől elfordult, a Sátán körmei közé került ember mindig visszatérhet örök rendeltetéséhez, mindig lehet Isten gyermekévé, amig a meredek széléről le nem zuhant a mélységbe. íme ezt hozta, íme ez volt, ez ma és ez mindörökké a karácsonyi vendég, az Isten ajándéka e veszendő világ számára. Ha az Ő szemeiben, mint tiszta, ragyogó tükörben vizsgáljuk önmagunkat, kénytelenek vagyunk meglátni valamit, hogy eltávolodtunk önmagunktól, igazi rendeltetésünktől, világfiakká lettünk, holott eredetileg istenfiak valánk. Második képünk már világosan mutatja ezt a nagy eltávolodást, sőt ha belenézünk abba a tiszta tükörbe, mintha eltorzult ajkaink megmozdulnának és bűnbánóan rebegnék : közelebb magunkhoz ! De hátra még a harmadik kép, mely az élet mélységeiből sötétlik elő. Azért mutatom meg ezt a harmadik képet, mert a legérthetöbben beszél, olyan nyelven, amelyet az ember nem szokott és nem tud letagadni, a gyötrelemnek nyelvén. De azért is meg akarom rajzolni ezt a képet, mert nekem úgy' tetszik, hogy' itt Amerikában minden magyar ember hord magánál egy'et e kép eredetijéből. Az enyém tehát csak másolat, az eredeti sokkal sötétebb és sokkal fájóbb. A léleknek a képe ez, az amerikai magyar ember lelkének, abban a pillanatban, amikor a meredek szélén állva beszélni kezd: “miért az élet, miért a küzdelem tovább? Mit értem el a szakadatlan munkával, hogy éltemet odadobtam dollárokért? Hiszen az öröm már gyötrelemmé vált. Mindenfelé sötétség, nincs sehol kivezető ut, jövel szabaditó halál!” Az élet hiábavalóságának, örömtelenségének, vigasztalanságának, gyötrelinességének beszéde ez sok, sok amerikai magyar ember ajakán. És miért e keserű beszéd? — Mert itteni élete kiüresitette, megrabolta, élet
