Magyar Egyház, 1927 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1927-10-01 / 10. szám
19 SZEMLÉLŐDÉS A Jó Pásztor címen uj rom. katholikus hetilap indult meg Pittsburghban Tarkanyi Béla szerkesztésében. A lap megjelenését hangos kommentárok kisérték félhivatalos katholikus, egész hivatalos kommunista, s nem hivatalos, de fél-református részről. Ez a fogadtatás az, ami arról győz meg bennünket, hogy a lapra szükség volt. Amint a lap első három számából elfogulatlanul megállapítható: célkitűzésűkben öntudatos amerikai katholikus magyarok írják saját testvéreiknek. Éhez képest aztán igyekeznek mindent katholikus szemmel látni, ami épen nem baj. A hiba mindig ott volt az amerikai felekezeti sajtóban, hogy inkább nem-látásra nevelte közönségét. Nem tudhatjuk, hogy a lap az idők folyamán hová fejlődik vagy hová ferdül. Az indító szándék jóhiszeműségét azonban nem vonjuk kétségbe s ezért örömmel és reménységgel üdvözöljük ezt a legújabb hetilapot s szívesen állapítjuk meg róla, hogy nehány technikai fogyatékosságát leszámítva, tartalomban jobb, szellemben egészségesebb, mint az általunk eddig ismert hasonló lap-vállalkozások. A Református Árvaházról ir “A Jó Pásztor” mindjárt első számában s panaszkodik, hogy az Árvaházban elhelyezett r. kath. gyermekek nem kapnak r. kath. vallásos oktatást. Az ő szempontjából igaza lehetne, ha: 1. az amerikai magyar r. katholikusság olyan mértékben segélyezné az Árvaházat, hogy a támogatás mértéke arányban állana a kívánsággal; 2. ha a katholikus részről jövő támogatás hivatalos részről, rendszeresen történnék és nem egyénenként és nem ötletszerűen; 3. ha az Árvaház nem kimondottan református jellegű volna. Mig ez a három “ha” a kívánsággal szembe helyezhető, addig a kívánság nem lehet jogos. Elvégre egy református intézmény a vele szemben gyéren megnyilvánuló katholikus adakozás ellenértékéül nem áldozhatja fel jellegét. Kifogástalan keresztyén lelkületre vall, hogy a református Árvaház nem csukja be mereven kapuit katholikus magyar testvéreink árvái előtt, de nem lehet ezt a keresztyéni elvet oda általánosítani, hogy a szórványos ada- Kozás alapján a ref. Árvaház katholikus hitoktatást tartson néhány gyermek számára. Igen nagy örömmel látnánk különben a katholikus öntudat odalángoltatását egy külön kath. Árvaház létesítése érdekében. Pedagógiai hibaként rójja föl ugyancsak A Jó Pásztor azt a módszert, mellyel az Árvaház vezetősége a gyermekeket u. n. kolduló körutakra vezeti, ahol “A megfagyott gyermek” és más hasonló zsánerű versek és dalok előadása által igyekeznek az emberi szivekben sokszor igen mélyre rejtett részvétet és adakozási hajlandóságot felkölteni. El kell ismerni, hogy ez a módszer tényleg helytelen s pedagógiai szempontból is káros. De vájjon nem kikerülhetetlen szükség kényszerit-e rá? E sorok írója föltétlenül az idézett lap cikkírójának elvi álláspontját osztja, de nála többet is lát, mert az Árvaház ügyeibe beletekintve arról győződött meg, hogy ha az árvák kirándulásai elmaradnak, akkor a fenntartásukra szükséges összeg nem adódik össze. És azzal, hogy “ha az amerikai magyarság nem éri fel ésszel, hogy neki körutak nélkül is fenn kell tartania az Árvaházat, akkor nem érdemli meg, hogy Árvaháza legyen ...” — nem lehet és nem szabad az árvaügyet elintézni. Az “árvává” nevelés tehát hibás és káros, de egyelőre szomorú sine qua nonja az egyáltalában létezhetésnek. És még mindig jobb igy, mint sehogysem. Igazmondás nem emberszólás cimen vezércikk jelent a Magyar Egyház szeptemberi számában arról, hogy a magyarok közötti presbiteriánus munka csak “páratlan privilégium” gyanánt használhatja a magyar nyelvet s teljes hitökbőli kiforgatást jelent előbb-utóbb a magyar reformátusokra stb., stb. Mi nemcsak állítani szoktunk, hanem azonnal bizonyítunk is. Az a cikk is igazolta minden állítását hivatalos presbiteriánus idézetekkel. Most aztán e
