Magyar Egyház, 1927 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1927-09-01 / 9. szám

Szentgálon; pinceszeren, lakóházakban nem beszéltek másról, mint a veszprémi könyvpaktorról, ki nekik pénzükért sem ad zsoltárt.

De majd meglátják ők!

Szammer, a könyvkereskedő, ismerte a szenegáliak önérzetéről mindenfelé ' elterjedt híreket s tudta azt is, hogy azok mind nemes emberek, akik a megye gyűléseken nagy hatalmak. A tisztujitások alkalmával ők szokták a vámosi- és szentkirályszobadjai nemesekkel együtt az alispánt tenni. S mivel hihető volt. hogy a mostani alispánt fel fogják keresni, aki kálomista is, meg az ő emberük is: eltávozásuk után nyomban felballagott a vármegyeházára s őszintén feltárta az alispán előtt a kieszelt tervet s ennek következtében az ő nehézzé vált helyzetét.

Az alispán, aki az egyházmegyének segédkurátora volt s egyben az esperessel együtt képviselője is az egyházkerületen, aki e minőségénél fogva hasonlóképpen sokat törte már a fejét azon, miképpen lehetne nagyobb rázkódtatás nélkül e büszke, önérzetes és nagyon konzervatív nép közé az uj énekeskönyvet bevinni? hatalmasat nevetett az ügyes terven.

— A lurkó! a lurkó! . . . — mondogatta kacagás közben.

Aztán a könyvkereskedőhöz fordult.

— Legyen nyugodt barátom! Magamra vállalok minden felelősséget. S ha komolyra fordulna a dolog, majd eligazítom én azt az én szentgáli jóbarátaimmal.

Nagy hó esett másnapra. De a szentgáliakat ez nem akadályozta. Harminc szánkó s azokon hatszor annyi puskával felfegyverkezett ember indult be Veszprémbe s a kis város csendes utcái azóta se láttak olyan csődületet, mint a minő támadt a 30 csengős szánkó s mintegy 180 puskás szentgáli ember neszére.

— Hát most ád-e az ur nekünk zsoltárt, azt kérdezzük!?

A kereskedő ijedten szedte össze mind, valamennyi zsoltár csak volt a boltjában.

— Itt van, vigyék el, nem tehetek róla; az életem kedvesebb, mint a kenyerem.

— Azért mondom ám! — sodorint egyet bajuszán a biró, — rakják szánkóra kigyelmetek!

A falu végén több száz főre menő népség várta az érkezőket, köztük a lelkipásztor: Liszkay uram is.

Biró uramé volt az első szánkó, ki is midőn észre vette a rájok várakozó tömeget, megállítja lovait, üdvözli a kedvelt lelkipásztort s mogyorópálcájával csendet suhint a téli légben.

— Tudtára adom mindenkinek, hogy hoztunk zsoltárt egy egész szánkóval; majd holnap reggel a falu házánál kap mindenki egyet 24 krajcárért. Mehetünk!

Reggel minden zsoltárnak akadt gazdája csupán kíváncsiságból is, hogy milyen lehet az a könyv, amelyiktől őket el akarták tiltani?

S mikor a szentegyházban Liszkay tiszteletes ur ajkán felcsendült a textus: “ada az én számba uj éneket, ami Istenünknek dicséreteit !” — s a gyönyörű alkalmi prédikátióra rámondta az Ament, a fentebb idézett jegyzőkönyvi pont értelmében ennek — “jó következése lett!”’

így vonult be Szentgálra az uj zsoltár 1824. évi január hó 4-én. Soha sem tudta meg a nép közül senki e furfangot. Azok abban a tudatban haltak meg, hogy ráijesztettek a veszprémi “könyvpaktor”-ra; a ma élők legfeljebb mosolyognak egyet e furfangon, ha majd olvassák.

A magyar nyelv, mely tele van erővel, felette alkalmas a drámai szenvedélyek kifejezésére. Úgy vettem észre, hogy a magyar színészek nagyobb lendülettel s sokkal természetesebben játszanak mint a németek. (Tissot)