Magyar Egyház, 1927 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1927-08-01 / 8. szám
19 Karol megint csak morgott. De azért nem mondott ellent, amikor Labinec behívta őt a régi korcsmába, hogy egy ital pálinkával pecsételjék meg a testvériséget. Ott ittak, ahol valaha, — Karol jól emlékeztt reá, — hetyke diákok daloltak a rozoga asztalok mellett. Emlékezett a nótákra is az öreg Karol, volt idő, hogy velük fújta együtt. És egyszerre megsajdult a szive. Látta a fiút. Elsőszülött fiát. Mostanában már alig is jutott az eszébe. Évek múltak el és nem gondolt reá. Húsz éve, huszonöt éve, hogy meghalt ? . . . Vagy több is talán? . .. De egyszer itt ült a diákok között ö is, zsinóros atillában s a diákokkal énekelt magyarul. Mikor pedig meghalt, a diákok temették el. Ők vitték ki a temetőbe vállukon a koporót, ők énekeltek a sirja fölött. És azontúl is, minden esztendőben, halottak napján, koszorút vittek ki neki és beszédet mondtak róla . . . Igaz is! Mi van most a sírral? Öreg Karol felugrott, mintha a fiát látta volna meg hirtelen. Mintha a fiú szemrehányón intett volna neki, amiért igy elfeledte. Azelőtt, ha a városba jött, benézett a temetőbe is mindig . . . Most is kellene . . . Labinec tartóztatta. Még egy pohárral, na, még eggyel! — Testvérek vagyunk! — ismételgette egyre. — Egy a nyelvünk, Karol bácsi! Igaz-e? Karol ráhagyta. Szeretett volna minél tovább itt ülni a zugban, régi időkre emlékezni, kortyolgatni a melegítő pálinkát és pihentetni a lábait. De a fiú nem hagyta nyugodni őt. Hívta, hívta ... A messzi évek temetőjéből intett neki. Amikor az öreg Karolnak nagy tervei voltak még s nagy reményei. A fia urnák készült. S akkor ur lett volna öregségére ő is. Másképpen történt. Most már talán mindegy. — Talán mindegy, — bólogatott Labinec is, akinek mesélni kezdett a dologról. — Most úgyis jó világ van itt, akár ur, akár paraszt, mi mind testvérek vagyunk. — Nagyon sokat mondjátok, — csóválta az öreg a fejét. — Be kellene bizonyítani. Labinec bizonyítgatni kezdett. Hogy mi minden szörnyűséget tettek a magyarok s mennyi jót és szépet cselekedtek ők. Még akkor is egyre beszélt, mikor Karol nem birta már tovább a fájdalmas, sóvárgó emlékezést, felállt s elindult a temető felé. — Ott szeretnék pihenni a fiam mellett, — mondogatta magában, mig Labinec a maga nótáját ismételgette: — Testvérek vagyunk . . . Egy a nyelvünk ... Szeretjük egymást... Odaértek a temetőhöz s megindultak a lucskos, őszi levelek között. Karol körülnézett. — Szép, márványköves sir, — mondta. — A diákok tetettek reá emléket, én egy krajcárt sem adtam hozzá. Erre volt . . . Minden halottak napján koszorút is hoztak neki... Mert nagyon szerették, jó és okos fiú volt. A mostani koszorú még friss lehet . . . Torkán akadt a szó. Ott, ahol az ő fiának sirja állott, giz-gazos, besüppedt sirdomb mellett, feküdt egy törött márványoszlop. S két ember ásta a földet mellette szapora munkával. Az öreg paraszt akkorát kiáltott, hogy a két munkás felriadt s ránéztek csodálkozva. — Mit akarsz, bácsi? Karol akkor már eszibe kapott. — Persze, persze, — morogta, a homlokát dörzsölgetve. — Hiszen a diákok már jó pár éve elmentek innen . . . Nem hozhattak koszorút.... Felnézett a két munkásra.
