Magyar Egyház, 1927 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1927-08-01 / 8. szám
mmm aki pedig elszenvedte a maga nyavalyáit, az a hívők atyjának, Ábrahámnak kebelében piheni ki fáradalmait és “vigasztaltatik,” állandó szeretetteljes figyelemben, és gondosságban részesül. És nincs átmenetei egyik helyről a másikba, egyik állapotból átjuthatás a másikba. Amellett, hogy igazságtalanság is volna, hogy ott is szolgálnának a jók a gonoszoknak, a mint azt a kiszolgáláshoz szokott gazdag ott is kérte, “mindenekfelett mi köztünk és ti közietek — mondja Ábrahám a gazdagnak — nagy közbevetés van, úgy, hogy akik akarnának innét ti hozzátok általmenni, nem mehetnek, sem azok onnét hozzánk át nem jöhetnek.” És igy a halál alkalmával bekövetkezett részleges Ítélet bizonyos szempontból véglegesen is meghatározza az egyének sorsát. Az egyes egyének sorsát ünnepélyesen kinyilatkoztató, és a léleknek jó vagy rossz sorsában még nem részesült testet is részeltető végleges, tehát utolsó ítélet azonban csak a Krisztus második eljövetelével beálló feltámadás után történik meg. Amig ez be nem következik, addig a testek a földben “alusznak,” a lelkek pedig a maguk helyén vagy gyötrődve, vagy a még teljesebb boldogságra érlelődve fentartatnak az ítéletre. Amikor azonban eljön az “az óra” (“amelyről senki semmit sem tud, sem az égben az angyalok, sem a Fiú, hanem csak az Atya” — Márk 13-22), annak szavára, akinél van a halálnak és a lelkek birodalmának a kulcsa (Jelenések könyve 1-18), kijőnek mindazok, akik a koporsóban vannak, megnyílnak a halottak birodalmának (Hades — a görög szó) a kapui is és megtörténik a megelevenített testek és a lelkek birodalmában tartogatott lelkek újra egyesülése által a teljes emberi élet helyreállása: azaz a feltámadás (János 5-28; Jelenések 20-13; Ezékiel 37-10). Csakhogy ez a feltámadás, melyet rögtön nyomon követ az Ítélet, és az Ítélet 11 némelyekre nézve felmentő, másokra nézve elmarasztaló; némelyekre nézve “az élet feltámadása,” másokra nézve “a kárhozat feltámadása.” “És kijőnek, akik a jót cselekedték, az élet feltámadására; akik pedig a gonoszt művelték, a kárhozat feltámadására.” (Ján. 5-29.) Ahol a Biblia kifejezetten ítéletről szól — és pedig gyakran szól — ott mindenütt erről a feltámadást nyomon követő Ítéletről beszél. Vizsgáljuk meg ezt az ítéletet közelebbről. Idejéről csak annyit tudunk, hogy a feltámadás után fog megtörténni. (Jelenések 20-13.) A földi élet alatt érvényesülő, Isten világkormányzó munkásságával összefüggő ítélettől megkülönböztetőleg pedig nem egyes cselekedetekre, gondolatokra avagy érzésekre terjed csak ki és nem ismétlődik meg esetről-esetre: hanem kiterjed az egész földi életre visszavonhatatlanul és véglegesen. A halál alkalmával végbemenő és örök sorsunkat alapjában meghatározó Ítélettől pedig különbözik abban, hogy nemcsak a lélekre terjed ki, hanem az immár feltámadot és a lélekkel egyesült testre is. “Mert mivel mind a jót, mind a gonoszt, nemcsak leikével, hanem testével is cselekszi az ember: innen illendő és szükséges, hogy nem csak lelkében, hanem testében is elvegye mind a jutalmat, mind a büntetést” — mondja erre vonatkozóan jó Szikszai György (A természeti és keresztyén vallás. Pest, 1799. 442-ik oldal). Különbözik továbbá abban is, hogy itt nem egyes emberek egész földi életének esetről-esetre való megítéléséről van szó, hanem az egész emberi nemzet nagy, együttes ítéletre vonatik. Krisztus “eljövend Ítélni eleveneket és holtakat” — mondja az Apostoli Hitforma (Hiszekegy), teljes összhangban a Szentirással (Máté 25, 31-46; Jelenések 20, 11-15; 2. Thess. 1, 6-10). Az utolsó ítélet alkalmával azonban nemcsak
