Magyar Egyház, 1927 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1927-01-01 / 1. szám
17 kelte ínczédy Barnabást huszonöt fegyveres kísérőjével együtt a várba. Fent, a belső udvar ragyogó termében fogadta Czobor Erzsébet a Bethlen Gábor erdélyi táborából érkezőket. Jobb oldalán állott fia: Thurzó Imre, a bal oldalán pedig Nyáry Krisztina, fia fiatal felesége. Czobor Erzsébet szólott: — Isten hozta váramba a nagy erdélyi fejedelem vitéz harcosait! Mi ő nagyságának magas kivánatja? ínczédy Barnabás előre lépett. Halkan összependitette ezüst sarkantyúját. Forgós kalpagját jobb kezével csípőjéhez szorította, balját pedig kardja gyöngyös markolatján pihentette. Meghajtotta magát a nemzetes nagyasszony előtt és tiszteletet jelentő, csengő hangon, szólott : — Őnagysága Bethlen Gábor erdélyi fejedelem szabadságért folytat kemény harcot. Tábora a Küküllő partján verte most fel sátorát. Oda várja el fejedelmünk a nagy Thurzó nádor Imre fiát is harcosaival. A lobogót már el is hoztuk számára. Czobor Erzsébet alig jutott szóhoz a gyönyörűségtől: — Imre fiam, hallod? Bethlen Gábor nagy fejedelem hiv táborába. A lobogót miár el is küldte számodra. Oh, de boldog is vagyok. Fiam a nagy fejedelem oldalán harcol a szabadságért ! — Megyek, anyám, megyek! — Isten vigyázzon rád! — szólt büszke örömmel fiatal felesége is. Thurzó Imre összeszedte harcosait és ínczédy Barnabás elvezette őt Erdélybe, az aranyhomokos Kiiküllő partjára, Bethlen Gábor nagy fejedelem táborába. Harcolt is vitézül sok száz csatában a szabadságért hü katonáival. Odahaza pedig a lietavai várban ketten, gondoltak boldogan és nagy szeretettel a harcotjáró Thurzó Imrére. Czobor Erzsébet az anya büszkeségével vette a híreket a vitéz katonáról. Nyáry Krisztina pedig aggodalommal hallotta, hogy most lesz a legkeményebb küzdelem. Nem volt egyetlen nyugodalmas perce sem. Mindig a legszomorubb hirt várta, várta reszkető lélekkel. Egész nap lent bolyongott a vár alatt a kis Zsilinka patak partján. Tépegette a vadvirágot. Kötözgette mindennap a szebbnél szebb koszorút. A Zsilinka kis hidján állott most is Krisztina. Nézett Erdély felé. Hátha jön valaki. A nagy elandalodásban észre sem vette, hogy hirtelen elborult az ég. Lassan megeredt az eső. Csak annyi ideje volt, hogy a vízimalomba menekülhetett. Nagy vihar kerekedett a fekete fellegekből. A vadul sivitó fergeteg sziklákat tépett le a begy oldaláról és dühösen csapta bele a kis Zsilinka hullámaiba. Egyszer csak pusztító erejével a vár belső udvarában égre szökő fenyőt kapta derékon a tomboló szél. Thurzó Imre fája ketté roppant. A ledöntött koronát a vihar kidobta a várból. Azután hirtelen elcsendesedett az idő. Kitisztult az ég. Nyugaton a szines szivárvány is felragyogott. Keletről pedig tajtékzó paripán vágtatott Inczédv Barnabás. Nyáry Krisztina elébe ment a vízimalomból a vadvirágból kötött koszorúval: — Mi a hir, nemzetes uram? ínczédy Barnabás lepattant lováról. Megfogta Krisztina kezét s gyengéden kíméletesen is alig tudta elmondani Imre dicső halálát. Nyáry Krisztina földre ejtette a koszorút. Elsáppadt. Nem szólt egy szót sem. Úgy vezette a várba Inczédy Barnabás, hol Czobor Erzsébet, a nagy nemzetes asszony, éppen Thurzó Imre ketté tört fáját siratta, siratta.
