Magyar Egyház, 1926 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1926-03-01 / 3. szám
5 AZ UR HALÁLA. Jézus meghalt a mi bűneinkért, s nemcsak a mieinkért, hanem az egész világéért. Az isteni kijelentés szólván Róla és az Ő haláláról, tanit, hogy Ő az a bárány, aki “megöletett e világ fundamentumának felvettetésétöl fogva”, hogy drágalátos vérén megváltsa az Isten gyermekeit a bűntől, haláltól, kárhozattól; s megváltsa még a világot is a boldogságnak és dicsőségnek egy szóval ki nem mondható állapotiára. Az egész nagy mindenség létezésében nincs tehát nagyobb esemény a Jézus halálánál. A teremtett világ bűn alatt nyög. Tele van kínnal, bajjal, sóhajtással, kárhozatos kisértések rettentéseivel. De efelett a nyögő és sóhajtozó világ felett a hivő szemek látnak egy olyan világot, amelybe a létezőnek, valami mindent megrendítő változás módján, át kell hasonulni; s amelyben aztán nem lesz könnyhullatás, mert az Isten eltöröl minden könnyhullatást és nem lesz sötétség, mert az Isten dicsősége megfényesiti azt; nem lesz még templom sem, mert a mindenható Ur annak temploma és a Bárány. És ennek a dicsőséges világnak a fundamentuma; ebbe az ut; az ebből folyó minden vigasztalás kútfeje; s maga az örökkévalóság kincseiben megáldott élet, nem más: mint a Krisztus halála, s ennek reánk kiáradó hasznai. Az Urnák halálát hirdessétek, miglen eljövend — ez a szereztetési parancs a legmagasabb rendű keresztyéni kiváltsággá és kötelességgé teszi az Ur halálának állandó kegyes gondolatbantartását és ami ennél több, hirdetését. A keresztyén számára a legnagyobb kiváltság az, hogy az Ur haláláról tanúságot tesz, s azt hirdeti azzal, hogy abban talál vigasztalást, a szentségre serkentést, az élet harcaira az igazság erejét, a világ gonoszságaival szemben istenes hősiességet. De ez a legnagyobb kötelesség is, mert ha valamire tartjuk a keresztyén hívek egyetemes papságát, akkor ennek nem lehet igazabb és szentebb megnyilvánulása mint ez: hogy a keresztyén magában hordozza a Krisztus halálát, s amint Krisztus áldozott életével a világ bűneiért, úgy áldoz a keresztyén is minden bűnnek, hütelenségnek, gonoszságnak való halottsággal, hogy mások is lássák az ő cselekedeteit, s dicsőítsék a mennyei Atyát. Micsoda záradék, hogy az Urnák halálát addig kell hirdetnünk, amig Ö eljövend! Az Ő halálára való gondolás nem a sirhoz vezető, s ott kétségben hagyó zuhanás, hanem a legdicsőségesebb felemelkedés. “Harmadnapon halottaiból feltámada; felméne mennyekbe; ott ül az Atya Istennek jobbjára; onnan lészen eljövendő ítélni elevenket és holtakat.” Az Ur halálától elválasztahatatlan feltámadása, mennyei Atyjával való országlása, s országlásának olyan véglegesedése, amelyben dicsősége betöltendi az egész mindenséget. A mi életünk egy a Krisztus halálának szerelmétől nagyon elhidegiilt és épen azért egy nagyon nyomorult korszakba esik. Ez azonban nem leverő, hanem felserkentő ténye kell hogy legyen életünknek. A hasonlíthatatlanul nagy keresztyén államférfiu, Gladstone, nyomorult idők súlyát érezve ránehezedni korára, egyik barátjához írott levelében igy kiált fel: “Az Isten gazdagon megáldott minket
