Magyar Egyház, 1926 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1926-02-01 / 2. szám
4 nem látnak semmit abból, amire a magyar méltán lehet büszke, de könyökig vájkálnak abban, amit, ha lenne bennök egy csöppnyi magyar becsület, el kellene hogy takarjanak. Még egy dolgot szegezzünk itt le. Azok a levelek, amelyeket a Független Amerikai Magyar Református Egyház ellenségei küldenek olykor-olykor szerkesztőségünkhöz, hogy csufondároskodásukat ránk kiöntsék, mind egy húron pendülnek abban a tekintetben, hogy soraikból csak úgy ordit a faji hűtlenség, a leplezetlen magyar-ellenesség. Honnan ez a fertelmes lelki tünet? Onnan, hogy ki amit vet, azt aratándja. Aki hűtlenséget vet vallási életében, hűtlenséget arat ott is, ahol mint faj vettetik a mérő serpenyőre, mert a vallás az élet egész mezejére kiható dolog. A magyar nemzeti szerencsétlenség mostani gyászos napjaiban lehetetlen megrendülés nélkül tekinteni az amerikai református magyarság nagy részének ilyen gyászos elhajlására s ami hit az érző szivekben van, mind imádsággá kellene, hogy válljon, hogy Isten könyörülő szerelme állitsa meg ezt a saját vesztébe rohanó és fajának nagy gyászát még csak sötétebbé tevő népet. A magyar református vetésaratás kietlenségében azonban még mélyebb régiókba is lehatolhat az istenesen gondolkozó elme. Ahol egy egyházi élet vallási hűtlenség alapjaira épül fel, hol lehet ott az igazi istenfélelem? Ahol a pályát hamis színek alatt futják, hol lehet a mennyei koronáért való igaz tusakodás? Ahol, mint itt, a szülő édes anyával szemben úgy megrontatik az Istennek ötödik parancsolatja, mi kell hogy legyen a sorsa az Isten többi kilenc parancsolatának? Magyar református vallásunktól elszakadt testvéreink életében nem az a legmegrenditőbb tény, hogy más felekezetekbe tértek át. A tudatos kitérések felett könnyen napirendre térhetünk. Nem is az, hogy vallási hütelenségük borusságában a faji hűtlenség gonosz leikeitől való gyötörtetés jeleit kezdik mutatni. Bár ez irtózatosan nagy tragédia. A legmegrenditőbb tény életüknek az a ténye, hogy amiben vannak, az már hűtlenség az Élethez — az Istenhez, akit háromnegyed részben hűtlenséggel telt szívvel nem lehet híven szolgálni, így aztán sorsukban az igaz vallásosság alapjairól való lecsúszást, a lelki elsenyvedésre itéltséget — a teljes pusztulás fenyegető rémeit kell hogy meglássuk. Remények feletti reménykedéssel hisszük azonban azt, hogy a könyörülő Istennek más tanácsa van az Amerikába szakadt magyar reformátusok felől, mint a sorsüldözöttség ilyen jegyeiben való szégyenletes elpusztulás. Hiszünk a Szent Lélek világosságot teremtő erejében, bármily nagy legyen a sötétség. Hiszünk a Fiú Isten érettünk való áldozata mindent megtehető hatalmában. Hiszünk az Isten szent oltárihoz igaz bünbánatban való megtérésben. S mert hiszünk: élesztgetjük Független Amerikai Magyar Református Egyházunk szent áldozati tüzeit. Hintegetjük, vetjük vallási, faji, Istenhez való hűségűnk magvait. Virrasztunk a pislogó gyertyácska mellett, amelynek fényét őrizzük mindentadó szerelemmel. S ha a vetés és aratás törvényére figyelmezve igy cselekszünk, nem kell-e bizonyosra várnunk, hogy amint vetünk úgy is aratándunk? SEBESTYÉN ENDRE. *
