Magyar Egyház, 1926 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1926-10-01 / 10. szám

8

ÍRÁS és élet

AZ IDVESSÉG ÚTJA.

Irta: Vincze Károly (Hatodik Közlemény)

A HALÁL.

A halál az élet egyenes ellentéte. Mint olyan, Istennél lehetetlen, mert Isten maga az Élet. Nála van az életnek forrása. (Zsolt. 36-10; Ján. 5-26.) Ellenben közös minden emberrel. “Elvégezett dolog, hogy az emberek egyszer meghaljanak.” (Zsid. 9-27.) A Szentirás két kivételt említ meg ez alól a szabály alól: az Énókh-ét (Zsid. 11-5) és az Illés prófétáét (2 Ki 2-II.) Ezek elevenen ragadtattak el Istenhez. És kivételképen nevezi meg a Szentirás azokat a hívőket, akik a mi Urunk Jézus Krisztus második eljövetelekor élni fognak. Ezek nem fognak meghalni, hanem elváltoznak ugyanolyan dicsőséges és romolhatatlan testre, amilyenben az Urban elhaltak feltámadnak. (I. Kor. 15, 51-54.)

A régi görögök, kik sok istenekben hittek, istennek tartották a halált is. Az Álom ikertestvérének mondották. A rómaiak szintén istenségnek tartották és leírásaikban mint dermesztő nézésű, sáppadt arcú, fekete szárnyú rémet ábrázolták. Az északi népek egyszer mint fészkén ülő madárt, máskor mint sarlós aratót, vagy csontvázat ábrázolták. A Bibliában szintén személyesítve van a halál. Úgy van leirva, mint hallani, beszélni, felelni képes értelmes lény (Jób 28-22.) A Mennyei Jelenések könyvében pedig egy sárgaszinü lovon ülve jelenik meg a pokoltól követve. (Jel. 6-8.)

Mindezek a képek azt bizonyítják, hogy minden idők emberében félelem támadt a halál gondolatára. A rómaiak még csak a nevét is igyekeztek elkerülni. Halottaik sírkövére nem írták rá a szót: “meghalt”, csak a leélt évek számát. A Szentirás kétféleképen mutatja be a halált: egyrészt mint “ama félelmek királyhát”, amelynek közellétére reszket a szív, s amely minden ellenségünk között a leghatalmasabb, amelyet csak az utolsó időkben semmisít meg Krisztus (Jób 18-14; Zsolt. 55-5; Zsid. 2-15; I. Kor. 15-26) másrészt azonban úgy beszél róla, mint jótéteményről, mely véget vet minden földi sanyaruságnak (Jób 3, 11-22); amely nem más, mint átmenetei egy jobb életre (2. Kor. 5-4), szeretteinkhez való takarittatás (I. Mózes 25-8), porsátorunk levetkezése (2. Kor.

5-1), aluvás szeretteinkkel, avagy Krisztussal (I. Kir. 2-10; I. Kor. 15-18; I. Thess. 4, 13-15), és mennyei hajlékokba való átköltözés (János ev. 14-2). Hogy kikre nézve “félelmek királya” a halál és kikre nézve csak ideiglenes, jobb életre átvezető állapot, az iránt nem lehet kétségünk. Mindenütt, ahol csak jó oldaláról emlittetik a halál: jó emberekkel, keresztyénekkel kapcsolatban történik az említés. Félelmetes jelleggel tehát csak az istentelenekre nézve bir. Az Istent szeretők kívánatosabbnak tartják a földi életnél (Fii. 1-21). Úgy az egyik, mint a másik esetben az teszi a halált félelmetessé, illetve