Magyar Egyház, 1926 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1926-09-01 / 9. szám
22 MAGYAR MOSOLYGÁS HEJ CSAK FINÁNC NE VÓNA.... A tekintetes királyi törvényszék folyosója csupa pógáremberrel van tele. Az egyik a falat támasztja, a másik az ablakon néz ki, a harmadik busán a pipáját nézi, olyik a padlót, olyik a pádimentumot vizsgálja nagy buzgalommal, de szólni igen keveset szólnak. Egyszóval búsulnak. Csendesen, magyarosan. Valami van a levegőben, ami nem sok jóra biztat. Nagyon szigorú tekintetű urak mentek oda abba a szobába, ahol majd a kis dohányügyet fogják elintézni, ki tudja mit határoznak majd felőlük? Még az öreg Bereg András szól a legtöbbet. De az is csak úgy halkan dohog a fiához, hogy meg ne hallja más senkisem. Nem tudni miről lehet szó, de ha a jelekből Ítélni lehet, a fiú tehette a rossz fát a tűzre. Nyílik az ajtó meg becsukódik. Behívják valamelyik atyafit, a másikat meg kieresztik. Aki bemegy, az felveti a fejét, bátran néz előre, a szemét ártatlanra igazítja és amikor a tekintetes biró urra néz vele, hát olyan jámbor, szelíd a nézése, hogy bizony annak el kell hinni, hogy milyen ártatlan is az az ember, aki most előtte áll. Csak a fináncban lehet a baj. Az, a finánc. Az a hibás mindenbe. Mit dugta az orrát a kukorica közé. Hiszen nem malac őkelme, hogy kukoricára fájjon a foga. Nem őneki termett az ott különben sem. Már hogy a dohány? Hát bizony az is ott volt a kukorica között. Hogyan került oda? Ki tudná azt megmondani? Aszongyák, hogy a szél is odafujja, oszt megterem anélkül, hogy észrevenné az ember. — Vadpalánta, mi? — kérdik. — Az, az — kapnak rajta. De bezzeg, amikor kifelé jönnek, már kitudódott, hogy még sem volt az vadpalánta. Nem igen terem meg az a fránya dohány vadul. El kellett biz azt rendesen vetni, palántázni, megdolgozni, hogy egy kis levélke legyen rajta. Lett is volna, ha az finánc meg nem találja. Odakinn csendesen résztvéttel kérdik a többiek attól, aki kijött? — Mennyi? — Öt. Értve, hogy millió és korona. Annyit kell fizetni büntetést. Csendes moraj zug végig a többiek között. Meg-megrándul a tarisznya a vállon és talán a pénztárca is megmozdul odabenn a kabátzsebben. — Bereg András, Bereg Péter — hangzik az ajtó felől. — Itt vagyunk — mondja az öreg. Egyet igazit a nadrágszijon, sodorint a bajuszán, hátralöki a tarisznyát, aztán belép. Elül ő, utána a fia, a Péter. — Bereg Péter, — szól a biró — lépjen ide előre. — Itt vagyok — áll elő a fiú. '— Tudja-e, mivel van vádolva? — Tudom, — legyint a kezével busán — el is vállalom. — Szóval beismeri, hogy dohányt termesztett engedély nélkül? — Beismerem, hogyne ismerném be, nem szoktam én hazudni. A bírónak szeget üt a fejibe. Mi lehet ez, hogy ez ilyen könnyen beismeri. Ez még nem fordult elő. Amelyik be is vallotta, úgy kellett harapófogóval és különféle furfangos kérdésekkel kihúzni belőlük. — Hány palánta volt? — kérdi a biró. — Kettőszáznyolcvanhat — mondja be hűségesen Péter. — Ennyi volt főbiztos ur? — kérdi most a biró a jelenlevő fináncfőbiztostól. — Egész pontosan — feleli ez. Na, ez nem lehet rendes dolog, gondolja a biró. Emögött kell valaminek lenni. — Vagyona van — kérdi tovább. — Nincs énneköm semmi sem, az apámé a főd. — Úgy? — mondja a biró és valami átvillan a fején. — Hát ki ültette el a dohányt, maga, vagy az apja? — Én.
