Magyar Egyház, 1926 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1926-08-01 / 8. szám
18 MAGYAR MOSOLYGÁS Szerelőmnek akadájja Irta: Szánthó Dénes Ki nem tuggya, hogy Tápén van a világ közepe? Az hijjába járt oskolát. Hát azt ki nem tuggya, hogy Égető Teca a legszöbb jány Tápén? Az mög hijjába gyütt a világra. Világ közepibe legszöbb jány; mégis bu emészti. Orcája rózsáit sáppaccság kezdi ki. Hervadoz a nevetés virága szája piros cserepibül. Lehajtja a fejit mikor ebédöt visz apjának a fődekre. Lassan lépöget eggyik combjárul a másikra, vékony vesszőve verdösi a mesgye porát, oszt akkorákat sóhajt, hogy minden nyúl föléröz déli szendergésibü. Hogy mié? Azt senki sé tuggya. Mer bizony ü a legszöbb jány a környékön, még Szöged határába sé akad ojjan, a körtőtésen kivü. Jómódúnak is mondható, világéletibe dögös embör vót az apja. Hát mi bánti? Nem tunni. De este is, hogy kiüllek Égetőék a padkára, oszt a szomszédok odagyünnek egy kis tercierére, hát nemigen virul föl az ábrázattya, akárhogy tréfákoznak is vele. — Szerelmes a Teca, higgyétök! — mongya egy legény, némi irigységgé, merhogy nem übelé szerelmes a jány, az bizomos. — Hát mönnyön hozzá, ha szereti ! Az apja úgyis beleögyezik. Oszt ne busujjon! — véli eggy öregasszon. A hóid süt, ezüstbe burkoli az apró házakat. Kutyák ugatnak erre is, arra is, őrzik a háztájat. A Tiszárul idehallik a kuruttyolás. Busa Rózái odahillog a többiekhön: — Hajjátok-é! Máma hajnalba mögént láttam az Erdei Pistát az akácosba. Kis gajjat szödögettem össze, eccörcsak ropogást hallok a legmagasabb fa tetejirii. Főnézök, hát látom ám, hogy szödögeti ki a tojjást a cinege fészkibü. — Máj mög is járja eccör, ha rajtacsipi valaki, hogy pusztiti a cinegét ! — No, — mondok — ebbül csak lössz valami, mer minek szönné ki azt a kis fehér, vöröspöttyes tojást! — Tán tini akart rajta — monta egy legén röhögve. A jányok elszégyönköztek. — Llát lekászolódik a fáru nagyvigyázva, a kalapjába hozza a tojjást. Odaveri a fáhun, aztán a kicsurgó levit lényeli, úgy nyersen. Rossz ize löhetött, mert savanyu pofát vágott hozzá, de csak lényelte. Osztán mönt hazafelé nagybusan. — Hát ammög mié busul? — Nem tóm. De eggy hete is alig mutt, hogy a füzesbe tanátam, ott mög bibictojjást keresőit. Tanát is a fűbe néhányat, azt is mögötte. — Hogy mi az Isten csudájának néki a nyers tojjás? Senki sé felet rá, csak Égető Teca sóhajtott egy nagyot hozzá. De már faluszerte beszélték, hogy Tecát elemészti a bu, ha igy halad. Néhány vénasszon javasót is néki mindönféle kotyvasztékot, de nem vötte be. Apja is .hijjába faggatta; asszonta, minek mongya, az ü baján tán a jó Isten sé segíthet. De azér ejárt sűrűn a templomba, oszt soká imádkozott. Április vót, nagyon szép tavasznak örvendhettek az embörök. Mindönki jókedvű vót, a vetés is szépen nyőtt, a jányok ott cicáztak a legényükké a tőtésön, még a csúnyája is párra tanát ezön az áprilisi késő délutánon. Csak Erdei Pista vót szomorú, mög Égető Teca. Az eggyik az erdőt járta, tojjás után kutatva. Tutta mán kivürrü, hun köll a cinegét
