Magyar Egyház, 1926 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1926-08-01 / 8. szám

15

SZÉPIRODALOM

ŐSTÜZEK

Irta: Farkas Andor.

ADJATOK EGY KOLDUSBOTOT.... A BUBÁNAT RUHÁJÁBAN...

Adjatok egy koldusbotot A kezembe,

Elmegyek én messze innen Idegenbe;

Elviszem a lelkem rongyát, Rongyéletem ezer gondját Más határra,

Ahol senki rám nem ismer, Ahol megszán tán az Isten Valahára.

Holdvilágos, csillagfényes, Csöndes éjjel Utrakelek vándor darvak Seregével.

Csak jutok tán vadvirágos, Gyöngyharmatos, délibábos, Boldog tájra

S téphetek egy szál virágot A remények, ifjú álmok Sirhalmára.....

Ne haragudj édes anyám,

Hogy nem járok hozzád,

Hogy nem viszek a sírodra Fehér őszi rózsát.

De ahol én járok-kelek,

Hullnak ott a falevelek S eltemetik a világot.

Ahogy véled eltemettünk,

Édes anyám, drága lelkünk, Annyi kedves gyermek-álmot.

A bubánat gyászfátyolos Ruhájában járok,

Ütött kopott nótafámon Sírva muzsikálok;

Egy rég dalolt régi nóta — Isten tudja, ki dalolta! — Cseng szomorún a fülembe.

Ezzel járom a világot,

Ezzel majd csak rádtalálok:

....Az én sirom sincs már messze

CSÁSZÁR ÉS LELKIPÁSZTOR

Irta: Hegyaljai Kiss Géza

I.

Kevés olyan szép református templom van az országban, mint a megyaszói. Az erős kőfal bástyákkal, lövő-résekkel, még máig is fennáll körötte. Büszke tornya — a négy sarkán négy kisebb toronnyal — úgy szökik fel az égre, mint egy kővé vált dicséret. Legremekebb azonban a szószéke. Tiszta fehér márvány. Ahoz hasonlót igazán alig látni.

De nem volt mindég ilyen irigyelten szép a megyaszói magyarok

büszkesége. Nem szép, hanem erős, egyszerű kőfalak közé jártak az Istent dicsérni és bizony sokat kellett küzdeni, szenvedni, még verekedni is a templomukért. Mint Zemplén vármegye történetében írva van, egyszer valami zsoldos hadat küldtek a falura, hogy foglalja el a templomot. Ez már több volt, mint amennyit a megyaszói asszonyok elnézhettek. Előkapkodták a konyhai fegyvereket, ki a kutuló kanalat, ki a sikálót, ki a szénvonót és úgy megmutatták a