Magyar Egyház, 1926 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1926-08-01 / 8. szám
9 KISEBB CIKKEK MÉG A RÓMAI KATHOLIKUSOK IS! Igen, még a római katholikusok is elhagyták már a halotti búcsúztatókat, amint a Budapesti Hirlap 1926, Junius 17.-i számában megjelent alábbi hir bizonyltja: “Rótt Nándor doktor veszprémi megyéspüspök, akinek tudomására jutott, hogy az egyházmegyei zsinat határozata ellenére a temetéseknél a múltban szokásban volt búcsúztatókat még mindig megtartják egyes helyeken, hogy az egyházmegyei zsinat határozatának érvényt szerezzen, újabb rendelettel intézkedett az ilyen búcsúztatók megszüntetése iránt.” íme, a hagyományokhoz rendszerint körömszakadásig ragaszkodó római katholikus egyház is belátta, hogy a búcsúztatók megszüntetésének is itt már az ideje. A jó Isten tudja, honnan, miből eredt ősrégi haszontalanság ez, amely legfeljebb a búcsúztatóban névszerint megnevezettek egyéni hiúságának hizeleg, de más haszna igazán nincs. S mivel nekünk törvényünk az, hogy Krisztus szószékből csak olyan dolgokat szóljunk, amelyek a hívők épülésére vannak, tulajdonképen nekünk is régen el kellett volna már törölnünk a búcsúztatókat. A Magyarországi Református Egyházban hivatalosan már régen el is törölték. Szertartási könyveinkben még csak nyoma sincs. És csak világtól elmaradt gyülekezetekben rikatják még vele hallgatóikat régimódi öreg papok. Az újabb papi nemzedék közül sok még hallomásból sem ismeri, mert a theológiákon egyetlen árva szó sem esik róla. Mindezekért népünknek el kellene már dobni ezt a régi haszontalanságot. Vagy legalább is annyira mérsékelni, hogy névszerint senki se emlittessék a búcsúztatóban. Hisz’ ebben már a pápisták is megelőznek bennünket! A reformátorok megfordulnak a sírjukban, ha megtudják, hogy még a pápisták is túltesznek már rajtunk a haladásban! Azért szakítsunk mentül hamarább a névszerinti búcsúztatókkal! (—n—r.) A LELKIPÁSZTOROKÉRT IMÁDKOZNI KELL. Nincs a világnak még egy olyan közéleti alakja, akit annyian kritizálnának, akin annyian köszörülnék a nyelvüket, mint a lelkipásztor személye. A gyakorlati élet sokszor olyasmit mutat, mintha egyegy gyülekezet nem is azért választana magának lelkipásztort, hogy az lelki vezére legyen, hanem azért, hogy legyen valaki, akivel büntetlenül éreztetheti mindazt, ami benne keresztyénietlen. A hívek szemei sokszor nem azért látszanak a lelkipásztor személyére, életére, munkásságára szegeződni, hogy észrevegyék azt, ami benne és munkásságában követésreméltó, hanem azért hogy hibákat kutassanak ki belőle, hogy aztán azokra hivatkozva mentegethessék magukat keresztyéni kötelességeik elhanyagolása miatt. Élénken szemlélteti ezt a szellemet az egyik tekintélyes magyarországi református egyházi lapnak egyik külföldi folyóiratból vett következő idézete: “Ha egy lelkész élénk modorú, akkor széllelbélelt, mondja a cikk. Ha nyugodt, akkor élettelen. Ha ősz haja van. akkor már öreg, ha ifjú, akkor nincsenek tapasztalatai. Ha újításokat akar bevezetni, akkor forradalmár; ha megakarja őrizni a régit, úgy nélkülözi az alkotó szellemet. Ha prédikáció közben előtte vannak a jegyzetai akkor unalmas; ha nincsenek jegyzetei, akkor felületes. Ha gesztikulál: színészekre emlékezet; ha nem gesztikulál, akkor merev. Ha hangosan beszél: kiabál; ha mérsékeltebben szól, akkor egyhangú. Ha otthon marad és dolgozik, akkor azt mondják, okosabban tenné, ha részt venne a gyülekezet tagjainak életében; de ha meglátja őt valaki az utcán, akkor ugyanezen kritikusok szerint sokkal jobb lenne, ha sétálgatás helyett a dolgozó szobájában ülne és írna egy jó prédikációt. Ha meglátogatja azokat az embereket, akik már nem járnak templomba, akkor lélekhalász és inkvizitor; ha T
