Magyar Egyház, 1926 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1926-07-01 / 7. szám
16 SZÉPIRODALOM ARATÁS Aratnak némán, lehorgasztott fejjel. Minden ember egy horgasztott kalász. Mennybéli Isten, nagy magyar Úristen, be más volt itt a régi aratás! Daloló, tréfás kislány-testvérkéim hová lettek az aratódalok? Hová tettétek őket néma szájjal hallgatag-méla, szótlan magyarok? Komor fohászu, lassú lélekzéssel egyedül zug a sötét masina, Körötte most már elhalkult örökre a kisleányok aratódala? Azért, hogy túlsó partján a Dunának másnak adózik a magyar kalász, — testvéreim, ó hallgassatok énrám — ne legyen gyász a magyar aratás. Röppenjen vissza ismét ajkatokra az ének lelkes, lángoló tüze s zizegjen égig a magyar kalászok napfény-kicsalta büszke esküje. Kergessétek el azt a barna szárnyast: Repüljön innét ijedten a Gyász. Van még tüze a villanó kaszának s ád még erőt a szűz magyar kalász. Városi István ELHAMVADT ÉLET Irta: Réthy György A kazlak emelkedtek. Ostorok pattogtak, karikások durogtak, feszült az istráng, szekér csikorgóit; hangos káromkodások, mint telitett lélek kisülései, tették könnyebbé a munkát. A nyitott ingekből, felgyürt ujjak alól a naptól barnára szeretett bőrük kisötétlett, ami alatt győzelmesen feszültek az izmok és inak. Lüktető ütemben repültek a kévék. Az asztag tetején álló legény villájával elkapta és már szép rendben le is terültek, hogy a kazlat növeljék. Az utolsó kéve repült, még utolsót feszültek az inak, aztán leereszkedtek, megpihentek a karok. Álltak a kazlak, mint emeletes házak. Mára be volt fejezve a munka. Nehéz volt, sok verejtéket keltett letörülni, de megérte. Kezdhetik a cséplést. A béreseknek olyan érzésük volt, mint a művésznek, ki éjt-napot összevetve pár percre megállt munkájában és a rövid, pihentető szünet alatt gyönyörködve nézi munkáját, önmaga erejét, nagyságát. Ezért érdemes volt fáradni! A béresek, az ispán, a gazda boldogat fújva, izzadtságukat törölve nézték a kazlakat, mik csúcsba rakva, lekötve, mint nagy templomok álltak egymás mellett. Tizenöt család évi verejtékének, aggodalmának, inafeszíilésének eredményét aranyozta be a lebukó nap. De szép is volt az! Nem hiába keltek föl nap-nap után hajnalban! Ott állt Isten előtt szőke osztagokban tizenöt család élete, kenyere, kacaja, jövőben való bizodalma. “Szép igy élni!” dobogta szivük, vitte szét vérük. És a kazlak szeretettel néztek az emberre. Értették egymást és nagy öleléssel hajoltak össze. A nap lebukott. Jött is már a gulya, a csorda, nagy portornyot eresztve maga után. Kolompjaik úgy
