Magyar Egyház, 1926 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1926-07-01 / 7. szám

1 református magyar gyülekezetek és lelkészek minden tekintetben pres­­biteriánusok. S az amerikai refor­mátus magyarság életének legrette­netesebb szégyene, átka és fekélye; s minden bajoknak elsőrendű kút­feje ott van, hogy a missziós szol­gálatban álló lelkészek ezt a tényt eltitkolták az amerikai magyar re­formátus hívek előtt. A csatlakozás idején megirt temérdek újságcikk mind azt hangoztatta, hogy: “marad minden úgy, amint volt.” A tif­­fini egyezmény hivatalosan kibo­csátott magyar fordítású szövege meghamisitva került a hivek elé, s jó magyar reformátusnak az volt feltüntetve, aki a magyar református vallást megtagadja, s idegen fele­kezetekhez csatlakozik. Ha a füg­getlen mozgalom nem indult volna meg, s az irtózatos üldözés dacára nem haladt volna előre rendületlenül a maga utján: akkor az amerikai magyar reformátusság úgy elpusz­tult volna, hogy még hire nyoma sem maradt volna. A független egyházi mozgalom előretörése lé­nyegesen változtatott a helyzeten, de a szigorú tényállás az, hogy a missziók alatt lévő gyülekezetek nagy részében még ma is tartja magát az a hiedelem, hogy a hivek magyar református vallásban élnek, s egyházuk magyar református egyház. Azoknak, akik e hiedelem­ben élnek természetesen nehéz az amerikai magyar reformátusok egye­sítési mozgalmáról beszélni. A világ legtermészetesebb hangján azt mond­ják, hogy ők egyesülve vannak, s aki kívánja az egyesülést, az men­jen közéjük, s legyen jó — magyar református! Azt is megállapíthatjuk azon­ban, hogy egyre növekvő számban jelentkeznek olyan hivek, akik — a Független Amerikai Magyar Református Egyház szavát meg­hallva — kezdenek tisztán látni és 5 jobb állapotokról gondolkozni. Akár tetszik ez valakinek akár nem, a helyzet ma az, hogy nagyon kevés olyan becsatlakozott egyház van, amelyben ne lenne a független egy­házi mozgalom iránt valamelyes ér­deklődés. Legyen ez erősebb, vagy gyöngébb, de meg van és, ezt is hozzátehetjük, folytonosan erősödik Azt mondhatjuk tehát, hogy az egyesítési mozgalomnak igenis van talaja ott, ahol a református magyarok valamennyire tisztában vannak helyzetükkel. S mivel úgy látjuk, hogy az ilyeneknek a száma állandóan növekszik, az a vélemé­nyünk, hogy legyen bár az egyesítési mozgalom hasonló ma egy mustár­maghoz, teljesen indokolt a jó re­ménység, hogy Isten segítségével terebélyes fává növekedik, amelynek árnyékában békességet, nyugodalmat és áldott életet találandanak végre valahára az Amerikába szakadt re­formátus magyar hivek. E hitünket erősítik azok a le­velek, amelyek egyesítési felhívá­sunkra eddig beérkeztek. Nagyon kevés egyház vette ugyan tárgyalás alá felhívásunkat, de voltak olyanok, köztük pár nagyobb egyház is, ame­lyek foglalkoztak azzal, s kedvező válaszukat be is küldték. Az ilye­nek mellett akadt két egyház, egy reformedbeli és egy presbiteriánus, amely jónak látta azt, hogy felhí­vásunkra gáncsoskodással feleljen. A beérkezett levelek számából azt látjuk, hogy még jókora időre van szükség ahoz, hogy az egyesítési felhívásban megemlített nagy ame­rikai magyar református kongresz­­szus összehívható legyen. A moz­galomnak még érni kell. Még sok munkára sok imádságra, sok tanu­­ságtételre van szükség ahoz, hogy a szétszórt csontok mezején kivirul­jon az élet, de az éledezést látjuk, s ezért bízva bízunk.

Next

/
Thumbnails
Contents