Magyar Egyház, 1926 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1926-06-01 / 6. szám

16

ződések dolgában sokat járt a jegyzői hivatalba. Most Kriskó Pável szalonnázott. Jó kukoricatermés volt tavaly.

— Pável.... — szólította meg a leány.

Az öreg ember szája egyik fülétől a másikig nyúlt. Már amennyire a szalonna engedte.

— Aj proszim peknye, kézit csókolom, kisasszonka....

— Ezt a fát, Pavel. Épp ezt az egyet. Az utolsót. Hogy nem akarjátok ?

Pável hatalmas falatot tömött a szájába. Az ádámcsutkája csakúgy recsegett-ropogott, mig lenyomta. Aztán köhögött Pável. Morgott. S mikor a tót morog akkor baj van.

— Nem, kisaszonka, — csóválta a fejét Pável, — nem. Nézd meg csak, moja mila, milyen zöld az a fenyő.

Melinda nevetett.

— Persze, hogy zöld.

— És a zúzmara rajta.

— És a zúzmara fehér. Csak most tudod, Pável?

De Melinda akaratlanul fölpillantott a fenyőre és egy pillantással végigfutott rajta, föl, a koronájáig. Ott megakadt a szeme. Odafönn, a legfelső gallyon piros kendőt lobogtatott a fagyos téli szél. Szép piros kendőt a zöld galyhoz és a fehér zúzmarához. Ki kötötte oda? Ki tudja azt! Senki se tudja és nem is fogja megtudni sohasem. Azt mondják, hogy a volt szolgabiró a múltkoriba erre kószált. Vásáros éjjeli szénégetők túl a hegyen a babaluskai erdőnél a volt vicispánt látták.... Igaz-e? Persze, hogy igaz. A nép, a nagy gyermek, mindig igazat álmodik. Ő álmodta ezt a háromszinü karácsonyfát is: a zöld fenyőt a fehér zúzmarával és a piros kendővel. Hazajáró lelkek laknak itt mindenfelé Turnyákon is. Innen oda, onnan idejárnak:

valamennyien szép Magyarország imádott, felejthetetlen földjére. Melinda ijedten kapta vissza a szemét.

— Jesszus Mária!

Florian Pacekra nézett. A cseh nem nézett a fenyőre. Lebámult a dombról, a kopanyicát nézte.

— Pán Pacek... — szólította meg a leány.

— Nos? A fa?....

— Ezt a fenyőt nem lehet kivágni, pán Pacek.

A cseh pofáját elfutotta a vér. Dühöngött.

— Nem lehet? Majd megmutatom én! Majd a zsupán!

Melinda annál szelidebben beszélt.

— A zsupán is gyönge ahhoz, pán Pacek. Mert ez a fenyő nem fa, hanem lélek. Ott van, ott áll, ott él az emberekben. Mindenkiben.

— Megbolondultál? Te is?

— Lehet, hogy megbolondultam. Én is, — mosolygott méla borúval a leány. — De ez a fenyő azért mégis áll. És mégis él. És élni fog, pán Pacek, akár akarod, akár nem.

Szuhá Hóra kopár halma fölött hideg szél süvített el: a tél fullajtárja. Az öreg fenyő gallyai összezizegtek. A leány szavához komoran, némán bólogattak és kipirult szép arcát gyöngéden megsimogatták. Fönn, a karácsonyi ágak között meglobogott a piros kendő, mint a zászló. Senkise tudja, ki tűzte oda, senkise tudja, ki lobogtatja. De mindenki ott látja, akár ott van csakugyan, akár nincs. Mindenki a magáénak érzi és mindenki karácsonyfának álmodja: megváltásnak. Krisko Pável is és a szép Zajácz Melinda is. Csak a pán Pacek, csak a buta és gonosz jövevény nem lát és nem érez semmit sem. Ő csak a Szuhá Horát nézi, csak a kopár dombot látja, amit fenyőerdőből, karácsonyfaerdőből ő tett kopanyicává.