Magyar Egyház, 1926 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1926-05-01 / 5. szám
18 öreg diófa alatt téríttetett nekik; meghíztak a lurkók valamennyien. Akkor ragadt rá a patriarchális név, melyet azóta is büszkeséggel visel: “Pán otyec:” Urunk — atyánk. Ki hitte volna, hogy ennek a határtalan tisztelettől övezett embernek is meggyűlik a baja a cseh hatósággal. A respublika spiónjai elvégezték kötelességüket. Repült a titkos jelentés Prágába, hogy János pap egy parasztlakodalmon estétől-reggelig huzattá magának a Kossuth-nótát. Hát ez főbenjáró biin volt. Távirati parancs idézte a papot a megye székhelyére, innen aztán már búcsúzni se térhetett vissza. Vitték tovább az izgága magyarok végállomására, amit közönségesen úgy neveznek: Theresienstadt. Valami megmarkolta a falu lelkét: zúgott, forrongott, morajlott, mint a viharfelhő. A csendőrök elköltöztek a harmadik községbe. Gondolták: bolond, aki kánikulában a tűz mellé fekszik melegedni. Jókor tették: még aznap délben leégett a laktanya. Este beállított a parókiára tizenkét fejszés ember. Szűröstől, tarisznvástól. Az ambitus alatt letelepedtek. Vezetőjük tisztelettudóan emelte le János pap felesége előtt a kalapját. — Gondoltuk, hogy a tisztelendő asszony meg a gyerekek félnek egyedül éjtszaka. Reggel felváltották őket, jött helyettük másik tizenkettő. A templom kapuja előtt pedig keresztbe állítottak egy kővel megrakott igásszekeret; aki be akar menni prédikálni, huzza el onnan.... Hát olyan ember, aki a kocsit elhúzta volna, nem akadt, hanem olyan, a kit a szolgabiróság az elvetemült falu megdorgálására küldött ki, jelentkezett mindjárt az első vasárnapon. Sárga bricskán jött és Kvapka Miloszlávnak hívták. Pattogva kiáltott le a kocsiról: — Hol van akkor az egyházfi? — Nincs! — Küldjétek ide legalább a harangozót! — Az sincs! Kvapka ur csak most látta át, hogy gúnyt űznek belőle. A füle hegyéig elvörösödött: — Gazemberek! Ti egy magyaron pap miatt ujjat mertek huzni a respublikával ? Akkor durrant el fején az első rothadt alma. Mintha az ut szélén álló kopasz gyümölcsfák is bosszút esküdtek volna ellene. Egy perc alatt (honnanhonnan nem) zápormódra süvített, puffogott, frecskelt a bricska körül a sok dércsipte rothadt gyümölcs, förtelmes lekvárfoltokat lotyogtatva az ünneplő ferencjózsef-kabátra. — Hajts! — kiáltott kocsisára Kvapka ur — s hirtelen elhatározással lekuporgott az ülés alá. így végződött az első vasárnap. A következő héten aztán maga a szluzsni (szolgabiró) helyezte kilátásba jövetelét. Négy csendőr érkezett előtte rendet csinálni. Szívesen fogadták őket. Jó vacsorát kaptak, hozzá tüzes urasági borokat. Éjfélre elázott mind a négy, mint a széna. Akkor elszedték tőlük a puskát, patrontáskát s befektették őket a biró pincéjébe. Azért abba, mert az két negyvencentiméteres tölgyfaajtóra jár. Megjött a szluzsni is. — Barátaim, — szólt a kocsi köré sereglett atyafiakhoz — megdöbbenéssel hallottam.... Eelzugott a tótok ordítása: — Adják vissza a papunkat!
