Magyar Cserkész, 1999 (51. évfolyam, 1-2. szám)
1999-01-01 / 1-2. szám
14. oldal Illik -nem illik A tegezés és a magázás árnyalja az emberi kapcsolatokat. Kifejezi az érzelmeket, jelzi, hogy a társalgás milyen formában fog folytatódni. Mind a tegezést, mind a magázást lehet tiszteletteljesen és lehet tiszteletlenül is alkalmazni. Ez a tekintetből és a hanglejtésből rögtön kiderül. A legközvetlenebb kapcsolatteremtési forma a tegezés. Családon belül többnyire tegeződünk egymással kisgyerektől a nagyszülőkig. Ez egymás iránti bizalmunk, segitőkészségünk, elfogadottságunk kifejezése is. A felnőttek tegezik a gyerekeket, de a gyerekek nem tegezik vissza a felnőtteket. A bizalom jele, ha nem egy családba tartozó gyerek és felnőtt tegezik egymást. A 14 éven felüli fiataloknál már nem ilyen egyszerű a tegezés-magázás kérdése. Főleg a lányoknál nehéz sokszor, hiszen ők hamarabb válnak felnőtté, mint a fiúk. Sokszor nehéz a váltás már a köszönésben is. A felnövő lánynak, fiúnak mégis meg kell valósítania az áttérést a “Csókolom”-ról a “Jónapot kívánok”-ra. A felnőttnek is észre kell vennie, amikor váltania kell a “szervusz”-ról a “kezét csókolom”-ra. Amikor egy felnőtt megismerkedik a felnőttek sorához közelítő fiatallal, jobb, ha magázza, mert az visszategezni úgy sem meri, viszont sértené ha gyereknek tartanák. Ha a felnőtt mégis letegezi a fiatalt, akkor bátorítsa a visszategezésre. Az egymásssal egykorú fiatalok tegeződése helyes, kedves szokás, ám nem indokolt ez a forma, ha kapcsolatunk hivatalos, szolgáltatás jellegű. Például, nem igazán helyes, ha az eladó letegezi a vele egykorú vásárlót. A felnőttek többnyire magázák egymást. A “maga” megszólításnál választékosabb az “ön”. Igaz, ez hűvösebb és mértéktartóbb, mégis tiszteletteljesebb. Természetesen önmagában a magázás nem sértő. Érezhető a különbség pl. a két kérdés között: “Magának mi a ^ A megszólítással kapcsolatteremtő készségünkről - és szándékunkról - tanúskodunk. Mindannyian képesek vagyunk erre, de itt is tudni kell a megfelelő formákat. foglalkozása?” “Ön hol dolgozik?” A felnőttek közötti összetegeződésnek általánosan elfogadott illemszabálya: • Az idősebbek kezdeményezik a fiatalabbaknál • A nők kezdeményezik a férfiaknál • A magasabb beosztásúak az alacsonyabbaknál A szabályok betartása elejét veheti a félreérthető bizalmatlankodásnak is. Akit letegeznek, annak illik visszategezni. Vagyis a felajánlott tegezés visszautasítása sértő. Kivétel: ha magasrangú, társadalmi vagy egyéni tekintélynek örvendő személy letegez, ilyenkor nem kötelező visszategezni. A magázás ilyenkor a tisztelet kifejezése. Súlyos sértés viszont, ha valaki hatalmi helyzetével visszaélve letegezi a neki kiszolgáltatottakat. Nagyobb társaságba kerülve, ahol általános a tegeződés, az ránk nézve is kötelező. Kínos helyzetet hozunk létre, ha nem alkalmazkodunk. Megszólításkor, ha beszélgető partnerünket valamilyen okból nem szólíthatjuk keresztnevén, csak a vezetéknevének használata udvariatlanság, alkalmazhatunk egyes munkakörből származó, vagy tanulással megszerzett címeket. Pl. : “Tanárnő”, “Professzor úr” stb. Idegenek megszólításánál: “Asszonyom!”, “Uram!”. A “kérem” kifejezés udvariasabbá teszi megszólításunkat: “Kérem, asszonyom!” Illetlenség a “hé”, a “halló” és a hasonló személytelen megszólítás és az is, ha füttyel hívjuk fel magunkra a figyelmet. Természetesen ez nem vonatkozik a családban vagy a kisközösségben kialakult megszokott egyezményes füttyjelre. Ha nagyobb társasághoz fordulunk, illő így kezdeni: “Hölgyeim és Uraim!” vagy “Lányok, Fiúk!” Tekintsük tehát a megszólítást a kapcsolatteremtés egyik eszközének és igyekezzünk helyesen, tiszteletteljesen alkalmazni! A helyes viselkedés emberibbé, barátságosabbá és így szeretettel teljesebbé teszi együttlétünket. —Róma—
