Magyar Cserkész, 1993 (45. évfolyam, 3-4. szám)
1993-03-01 / 3-4. szám
MAGYAR CSERKÉSZ 9. oldal Ki a Tisza vizét issza... 1993. június 29. és július 13. között a montreáli magyar cserkészek a “szőke magyar folyó" mentén táboroztak, Tiszafüred közelében, különböző magyarországi csapatok tagjaival együtt. Herédy István a 23. Szent László csapat és felesége, Herédy Marika, a 37. Szent Margit csapat parancsnokai az 1992.-ik évi gödöllői vezetőképző táboron határozták el, hogy a két csapat 40 éves jubileumát táborozással fogják ünnepelni. A népes tábornak összesen 113 résztvevője volt. A hangulatos és változatos tennivalókat jól választott keretmese foglalta egységbe, mely Fekete István „Tüskevár” című ifjúsági regényére épült fel. Sok ügyességi verseny, próbák, színes történelmi előadások, kézművességi foglalkozások (csomózás, anyagmintázás, nádfonás és sok más...) váltogatták egymást. Az oly nagy távolsággal elválasztott és eltérő kultúrájú két országban nevelkedő magyar fiatalság összemelegedett, megbarátkoztak egymással, együtt • élvezték a Tiszában a fürdés örömeit és a versenygéseket. Nagy örömet jelentettek a kirándulások, melyek során meglátogatták a Hortobágyot, látták a híres ménest, a csikósokat, a kilenclyukú hidat. Más alkalommal a Tiszán sétahajóztak és a tiszafüredi strandon lubickoltak. Ott nagy meglepetésükre forró víz ömlött a zuhanyozókból — az ártézi mélykutak jóvoltából, melyekben az Alföld oly gazdag. Ökumenikus istentiszteletről P. Csókay K. cserkésztiszt gondoskodott, aki a montreáli magyar római katolikus egyház plébánosa. Az egészségügyi szolgálatot dr. Szebenyi Gábor körzeti orvos és dr. Pásztor Emőke fogorvos látták el odaadó igyekezettel, a főzés kérdését Csukás Pista bácsi és felesége Marika, néni szorgalmas munkája oldotta meg: mind a négyen magyarországiak. Mindenki jól érezte magát a táborban, de a legjobban talán Pattantyús Magdi néni, aki 42 évvel ezelőtt kezdte meg a leánycsapat szervezését, mint az első parancsnokuk, és akit a tábor szervezői vendégül láttak ezen a szép jubileumon. Neki a legnagyobb örömet az jelentette, hogy végre megláthatta a Tiszát és a Hortobágyot, amiket eddig csak könyvekből ismert. A fiatal nemzedéknek a nagy élményt az jelentette, hogy a tábor után meglátogatták az otthoni rokonokat, örök emléket hagyott bennük szüleik hajdani otthona, a fészek, amiből kiszakadtak, s a talán soha nem látott nagyszülőkkel való találkozás. Mint minden tábornak, ennek is fénypontját jelentették az esti tábortüzek, kitörő vidámságukkal, tréfáikkal, dalaikkal. Előszedtek minden népdalt, amit a Tiszáról tudtak, de a legnépszerűbb dal volt a „Megfogtam egy szúnyogot,, kezdetű, és joggal! Az utolsó tábortűzre a montreáli cserkészek ko.szorús költői több versszakos krónikás éneket szerkesztettek a nyugati és a kanadai magyar cserkészet múltjáról. Ez volt az első versszak: Magyar cserkész negyvenötben érkezett meg német földre, hazájából bár kiűzve, mégsem esett ő kétségbe. Sej, haj, fene bánja, elmegyünk mi Kanadába. Sej, ha, fene bánja Ott vagyunk már Kanadában. Sej, ha, fene bánja, Visszamegyünk Kanadába. De akadt olyan cserkész is, akit a hamvadó tűz mellett énekelt hallgató daloknál elfogott valami furcsa, megilletődött érzés, amilyent Kanadában azelőtt nem érzett. — Vajon miért? Talán megsejtette, hogy ezeknek a dalonak a pentaton bánata ennek a tájnak — a végtelen magyar rónaságnak — a melankóliájából fakad, ugyanilyen szunnyadó parázs mellett, szikrázó csillagok alatt, pásztorok, szegénylegények, bujdosók ajkán, valamikor réges-régen...-krónikás-
