Magyar Cserkész, 1980 (31. évfolyam, 1-8. szám)
1980-05-01 / 5-8. szám
Dr. Zsolnay Miklós átveszi az , Or der of Canada9 kitüntetést A rendbe való felvételekor, érdemeit az alábbi sorokba sűrítve idézték (az eredeti angolból fordítva): Dr. Zsolnay Miklós, a montreali magyar kolónia kiemelkedő tagja, — az 1956-os szabadságharc után, harmincezer magyar menekült kanadai fogadásában kulcspozíciót töltött be, — a cserkészmozgalom hűséges támogatója, több fontos tisztség viselője, a magyar emigrációs cserkészet egyik alapítója. Graul Mónika st. és Kerekes György est. 1980. november 8-án, este 8 órakor tartották esküvőjüket a Parroquia de Ntra. Senora de Fátima templomban, Av. Libertador 13900, Martinez. Egy öreg miskolci cserkész visszaemlékezései A Jubileumi év megemlékezésénél a magyar cserkészet kezdeti éveiből az alábbiakban közöljük Dr. Szabó Gyula miskolci öcs. az akkori időkről írt sorait: „Miskolcon az első cscs.(HERMANN OTTÓ-ról elnevezve) 1912-ben alakult Dr. Szerényi Nándor természetrajz és földrajz szakos tanár úr parancsnoksága alatt. A csapatnak már volt őrsvezetői gárdája, úgy, hogy 1912 novemberében már kész keret fogadta a 90 jelentkezőt — amikor minket ,újoncoztak’. Jellemző az akkori időkre, hogy szüleim (kik mindketten okleveles tanárok voltak) eleinte semmit nem akartak tudni az u.n. .szervezett csavargásról...’. Később, amikor már több hírt tudtak a csapatról, jó tanulmányi előmenetelhez kötötték a részvétel lehetőségét. Ez meg is lett és így jelentkezhettem. Több hónapos újoncidő után, 1913. március 13-án, a gimnázium udvarán, a patkó alakban felállt 104-fős csapat előtt .cserkészőrszemmé’ fogadtak. Miután akkor még kevés .búrkalap’ (a nagykarimájú cs-kalap. Szerk.) volt a csapat tulajdonában, egy és ugyanazon kalapot egymásután fejünkbe nyomták — jobbkezünkben egy mogyorófa-cs-bot volt, — a pk. feltűzte a csapatjelvényt és balkézzel kezet fogott, majd tisztelgett. Ez volt a csapat-őrszem fogadalom. Az első világháború éveiben a vasútállomás környékén lakó cserkészek VÖRÖSKERESZT SZOLGÁLAT-ot teljesítettek, többen a Borsod-Miskolci múzeumban vasárnap és ünnepnap ügyeletes szolgálatot teljesítettek. Majd a vakoknak szerveztek .felolvasó gárdát’ — amikor én is 3 évig (tanítás után) hetenként háromszor teljesítettem ezt a szolgálatot. A háború vége felé tűzoltó kiképzést is kaptunk, s ha bárhol a város területén tűz ütött ki és miután mi cserkészek szétszórtan laktunk, mindig ott volt elsőnek valamelyik cserkészőrszem. Még ugrottunk is a tűzoltó laktanya tornyából — ez volt a jutalma azoknak, akik a tömlőtekercseket jól és messze tudták eldobni, .elvetni’. Addig, addig ügyeskedtünk, míg a gimnázium emeletén kaptunk egy szobát: CSERKÉSZOTTHON- nak és megcsináltattuk a SZERKOCSINKAT (anyagszállító talyiga. Szerk.), s az utóbbi sok s jó szolgálatot végzett nekünk. Ekkor jelentkezett egy elkényeztetett, egyke fiú újoncnak — akinél kikötöttük, hogy csak akkor fogadjuk be újoncnak, ha vasárnap a korzó idején (a főutcán a sétálóhely. Szerk.) velünk együtt tólja-húzza a szerkocsit... Mi lettünk a tanulóifjúság .kovásza’, mi rendeztük az ifjúsági ünnepélyeket és szerepeltünk azokon — s így lassan az élre kerültünk. Keményen neveltek minket — mert pl. a Királykúti kirándulásról, vagy a Hámorból hazajövet gyalog kellett menni a miskolci városházáig — ugyanúgy Diósgyőrből 12 km. volt az út hazáig. Aztán edzett minket még az eső meg a szél is — mindig nagy pontosságra neveltek. 7
