Magyar Cserkész, 1980 (31. évfolyam, 1-8. szám)

1980-05-01 / 5-8. szám

Uruguayba, Venezuelába — mert éppen a délamerikai országokba indult meg legelőször a kivándorlás, azért említem először ezeket — és az ottani csapataink ma már 30-32-ik évfordulójukat ünnepük az idén.

K: Kik voltak, Veled együtt, azok akik először megkezdték ezt a szervezkedést Nyugat-Németországban, Franciaországban, Ausztriában?

A köszönet hangján elsősorban Farkas Ferenc főcserkész urat kell említenem. Az ő első útmutató lépései és későbbi támogatása nélkül soha nem értük volna el a mai szép eredményeket. De különös hálával emlékezem Beodray Ferencre, Bernhardt Bélára, Jámbor Pálra, Kővári Lajosra, Lajtaváry Endrére, Olgyay Györgyre, Rónay Tamásra, Szőke Józsefre, Szőllősy Dánielre és Tumbász Lajosra is. Ők voltak azok, akik a legtöbbet áldoztak és a legtöbb időt fektettek bele abba, hogy a cserkészet még Németországban és Ausztriában, utána pedig a különböző világrészekben meginduljon.

K: Ezek természetesen nem mind Amerikába jöttek, hanem nagy részük Ausztráliába, vagy éppen valahová máshová keveredett?

Éppen ez volt a szerencse. A legkülönbözőbb országokba kerültek és így a leggülönbözőbb országokban indíthatták meg frissen, lendületesen a külföldi magyar cserkészmunkát.

K: Miután — mondjuk — 1949-ben és 1950-ben megindult a tömeges kivándorlás a tengerentúli országokba, akkor kezdődött megint egy óriási munka összeszedni a fiatalságot, a cserkészeket, sőt a vezetőket is. Megtudni a címüket, felvenni a kapcsolatot velük.

Ez még Németországban és Ausztriában megindult. Rendszeresen nyilvántartottuk, kik, hová vándorolnak ki. A csapatok beküldték a névsorokat, hogy melyik cserkészük, melyik országba indult útba. Közben ezt leellenőriztük Hamburgba, ill. Brémában, aztán Bagnoüban Olaszországban, ahol átmenő táborok voltak, ugyanis a déli féltekét Bagnoli fedte Délamerikára és Ausztráliára, Északamerikát, Kanadát pedig a brémai tábor. Volt ezekben a táborokban egyegy cserkészvezetőnk, aki ellenőrizte, hogy a már jelentett cserkészek arra indultak-e útba? Amikor aztán megérkeztek, vagy ők jelentkeztek, vagy a helyi cserkész szövetség jelentette, hogy a mi „útlevelünkkel”, ill. kísérőiratunkkal, ajánlólevelünkkel X vagy Y cserkész hozzájuk megérkezett.

K: Mikor alakultak meg tengerentúl az első cserkészcsapatok ?

Az első nagy kivándorlási hullám Délamerikába indult meg már 1948 vége felé. Aztán Ausztrália következett súllyal és zömmel 1949-ben. Az északamerikai kivándorlás később, 1950 végén indult meg iga zán és 1951-52-ben fejeződött be. így adva van, hogy Délamerikában alakult meg az első cserkészcsapataink. Az ausztráliai nagy számú cserkész sokkal nehezebben tudott gyökeret verni, illetve sokkal nehezebben tudott csapatot alakítani. Noha talán többen vándoroltak ki Ausztráliába, de az akkori ottani

4

helyzet nem kedvezett a csapatalakításnak. Egy kicsit lenézték a külföldit, másodrendű embernek kezelték, úgyhogy jónéhány év telt el, amit igazán az ausztráliai cserkészmunka megindúlhatott. Ennek ellenére — és legnagyobb örömünkre — most éppen az ausztráliai cserkészmunka fejlődött egy hatalmas lépéssel odáig, hogy elmondhatjuk, hogy a létszámban sokkal erősebb amerikai cserkészet mellé sorakozik eredményekben és érdemekben.

K: Szóval a központi vezetőség az AmerikáOan van. Te vagy az ügyvezető elnök és körülötted a fiatalabb nemzedék, amelyik segít, de hát valami személyes kapcsolat is létezik ezekkel a tengerentúli országokkal, illetve más országokkal?

Természetesen. Az úgy kezdődött, hogy itt, megérkezve Amerikába, mindjárt 1951 végén cserkésznyomdát alapítottunk. Ez biztosította az újságunkat, a rendszeres érintkezést, körleveleink kinyomtatását különböző országokba és világrészekbe szétszórt cserkészek és cserkészvezetők felé. Ez a rendszeres kapcsolat tette aztán lehetővé, hogy az egyes csapatalakításokról értesültünk, meg tudtuk a feltételeket szabni, hogyan, milyen körülmények között lehet a különböző világrészekben, országokban csapatmunkát indítani, kik legyenek a vezetők, úgyhogy a kezdet kezdetétől fogva volt egy központi irányító szerv, amit mások készségesen elfogadtak és éppen kérték, hogy legyen, hiszen mi biztosítottuk számukra a kiképzési, nevelési anyagot is. A személyes kapcsolat természetesen jóval később alakulhatott ki. Kb. 10 évig csak levélbeli, Írásbeli kapcsolataink voltak a különböző világrészekkel. 1960-tól kezdődött meg a személyes kapcsolatfelvétel is, amikor egyrészt az anyagi helyzetünk már lehetővé tette, hogy mások is eljöjjenek látogatóba hozzánk. Aztán 1962-től pedig a Szöv. központja rendszeresen küldött ki képviselőket, látogatókat, „vizitálni” az egyes országokban, világrészekben működő magyar cserkészcsapatokhoz.

K: Mikor képviseltette utoljára Magyarország magát hivatalosan a jamboreen?

1948 óta, amióta Magyarországon nem működik a magyar cserkészet, minden egyes jamboreen volt hivatalos magyar képviselet. 1951-ben Bad Ischl-ben a németországi és ausztriai magyar cserkészekből verbuvált nagyon szép létszámú cserkészcsapat, 1955-ben Kanadában Niagara Falls-on az északamerikai magyar cserkészekből válogatott kitűnő küldöttségünk volt jelen, 1957-ben magam mentem egy kontingenssel Angliába, a cserkészet 50. születési évfordulóját megünnepelni, 1959-ben Manilában, egy Fülöp-szigeti jamboreen, ez külön érdekesség és érdem, hogy a magyar cserkészcsapat volt a második európai legnagyobb kontingens. Sok áldozattal sikerült 10 cserkészünket kiküldeni, viszont Európa a távolkeleti utazást úgylátszik nem bírta és így Anglia után, a legnagyobb létszámú európai képviselet mi magyarok voltunk. Aztán 1963-ban a görögországi jamboreen egy nagyon szép magyar küldöttség jelent meg és nagyon ügyesen, elfoglalták a táborőrségnek a fontosabb posztjait,